Lovász Józsit két perc alatt kiakasztottam, amikor futószáron megijedt velem a ló, és ö alig bírta megfékezni.  Én viszont ennek ellenére ragyogó arccal kérdeztem meg töle.

- Ez már vágta volt ?   Józsinak égbe fordultak a szemei, és azt felelte : - Ja, vágta ! -  s felhúzta hozzá a szemöldökét, miközben mély levegöt vett. Rögtön tudtam, hogy nem az volt, de nem mertem többet kérdezni.

Jól indultam, szinte azonnal elkaptam a ritmust, és tanultam meg könnyűügetni. Néha kérdeztem okosakat amitől Józsinak, a fent említett módon színt váltott a feje.  Nem csoda hát, hogy a  harmadik napon amikor a Joci odajött hozzá megkérdezni, nincs-e köztünk olyan aki  tudna ügetni az öreg fájós lábú Belfegorral, Józsi rám mutatott .

- Ezt a hülye gyereket vidd el innen, de vigyázz rá mert mindig vágtázni akar !

A nyergelést ugyebár mindig a lovas végzi, így hát én raktam fel rá a nyerget úgy ahogy kell, majdnem a farára. Ebböl kitűnt a jelenlévő népeknek, hogy szükségem lesz némi segitségre. 

Büszkén ügettem az öreggel, s mikor Csaba bácsi csodálkozó tekintettel megkérdezte : - Te nem félsz ? - természetesen azt válaszoltam : - Nem ! - s még jobban kihúztam magam. Önbizalmam az egekben volt, egyenes arányosságban az arcommal, mely pár nap alatt elég nagyra növekedett. Látták ezt az illetékesek is, tudták segítségre van szükségem, nehogy ott maradjak a felhők fölött, mert ha nem látok a lábam elé, még megbotolhatok.

Így hát harmadik napon úgy gondolták, "gyorsan fejlődik" ez a gyerek, ezért felültettek a Nábobra.

Büszkeségem az elmúlt pár nap alatt semmit sem kopott, ezért úgy ültem rajta a lépés közben, ahogyan azt  a profik teszik, amikor már a tizenkettediket lovagolják éppen.  Pár perc után szóltak, hogy ügessek, s ez volt minden baj okozója, mert ha maradok lépésben, még ma is "profi" lennék. Az elsö pár méter után Nábob úgy döntött, megnézné már a "jogosítványomat" mielött még nehezebb feladatokkal bízna meg. Megrántott a szárral előre, kicsit  megcsóválta lent a fejét, mintegy jelezvén, hogy nem ért egyet a "kinevezésemmel".  A fején átfordulva hullottunk a porba mind a ketten, már minthogy én és a Büszkeségem, s később  őt már akárhogy kerestem sehol nem találtam. Azonban amint visszaültem  észrevettem,  most sem vagyok egyedül.  Mintha ülne mögöttem valaki, aki miután rájött, hogy felfedezték, illedelmesen bemutatkozott.

- Szia , Félelem vagyok ! Ezekben az időkben ő nem volt nekem túl szimpatikus, amolyan fogadatlan prókátorként kezeltem. Próbáltam megszabadulni töle , de Félelem hü barátnak bizonyult, és valószinűleg nagyon szerethetett lovagolni, mert mihelyst lóra ültem rögtön  ott termett a hátam mögött. Igyekeztem meggyőzni, hogy szűk ez a nyereg kettőnknek, de ö mindig csak annyit válaszolt, neki nincsenek nagy igényei, megelégszik ezzel a pici hellyel itt mögöttem.

"Barátságunk" jó egy évig tarthatott,  amikor az egyik alkalommal "Álommanó" túl sokáig kápráztatott el, magyarul elaludtam a reggel nyolc órai kilovaglást. Egy egész napos tereplovaglásról volt szó a Locsogóra, ahol a mezőkeresztesi ménes leledzett. Persze ilyenkor mindenki lóra akart szállni, még olyan lovasok is voltak akikkel addig nem is találkoztam.  Mire lihegve odaértem anyám biciklijével, már éppen a kapuban állt az egész bandérium, vagy húsz huszonöt lovas. Tóth Pál Joci lovagolt elől, s látván felesleges igyekezetemet megszólított.

- Elaludtál Pani Gyurka ! Aztán akarsz-e lovagolni?....Természetesen akartam, Joci pedig tett egy visszautasíthatatlan ajánlatot.

- Jó, akkor ülj fel a Rodeóra, és lovagold le a díjlovagló négyszögben...! Tudni kell, hogy Rodeó addig már három hete állt az állásban, sántaság miatt. Az ajánlat visszautasíthatatlansága abban állt, hogy amennyiben visszautasítanám, másnap már nem kapnék lovat, viszont ha elfogadom, akkor meg meghalok, de legalább szép halálom lesz a lovaglás oltárán. Másrészről pedig mindenki tudta, hogy nálam jobban senki sem fosott abban az időben, merthogy én mindenben a legjobb akartam lenni....hihihi..., és ezen az úton könnyen megszabadulhatnak egy kolonctól, mert a bejáratott forgatókönyvek szerint úgyse jön vissza többet.

Na, villámgyorsan le is ápoltam a lovat, röpke 1-2 óra alatt, és a nyergelés sem vett ennél több időt igénybe, mert hát a halál torkában felértékelődik az élet, és az az egy-két perc amit ilyenkor nyersz megfizethetetlen. A Remény ott munkálkodik benned, hátha jön valaki és mondja, mégsem kell felülni, aztán én eljátszhatnám a bátrat, ejjj pedig mennyire fel akartam ülni, de megakadályozták ebbéli törekvésemet....!

De nem jött egy árva lélek sem, hogy megmentsen, senkinek nem voltam fontos, mindenki leszarta, hogy éppen az életemért küzdök, pedig még fel sem ültem....hihihi....

Csupán hűséges barátom a Félelem nem hagyott el, a kezét dörzsölve jött utánam, már a nyergelés alatt. Imádta az ilyen helyzeteket, és ilyen jó lehetösége még nem akadt , amióta a kegyeibe fogadott. Le és fel szaladgált a hátamon, nem zavarta, hogy remegek mint a kocsonya, hű szolgája voltam, őt pedig kizárólag a saját kéjes élvezete érdekelte.

Még korábban egyszer "kihallgattam" egy beszélgetést két öregebb lovas között, ami valahogy így hangzott... - "Ha ugrál a ló, jól told elöre a lábaidat és ne dölj elöre, bármi történik is"... ! Ez maradt az egyetlen kapaszkodóm.

Ilyen előzményekkel, nagy nyögvenyelősen ültem fel  Rodeóra, aki a világért sem szerette volna meghazudtolni a nevét, rúgott, vágott  bakozott csakhogy a híre neve ne szenvedjen csorbát. Én pedig jól előre toltam a lábaimat, s szinte hanyatt fekve a nyeregben vártam a halált. Lehet hogy a lábszagomtól el is kábulhatott a ló, mert nem estem le rögtön a kezdőrúgásnál. A díjlovagló négyszög az út mellett volt, és amikor elment egy egy autó, Rodeó mindig újult erővel nyilvánította ki  boldogságát, amin sajnos nem nagyon szándékoztam osztozni, de én már csak ilyen szerencsés ember voltam világ életemben, ha nem akartam boldog lenni, akkor is mindig rámerőltették, s mindeközben észrevettem, hogy van ennek a bakolásnak, ugrálásnak egy ritmusa, amit kezdtem érezni. Félelem az elején egészen jól érezte magát, de amikor észrevette, hogy a harmadik negyedik rúgás-bakolás után egyre magabiztosabb vagyok, kezdett elbizonytalanodni. Azt gondolta "segitségre" van szükségem, és emlékeztetett rá milyen jókat is estünk együtt itt ott amott, de észrevettem, hogy már nem hatnak rám olyan bénítóan a szavai. 

A bakolások, ugrálások folytatódtak, de már szelídebben, mintha Rodeó is titkon a pártomra állt volna, már csak tanított afféle apás "keménységgel".  A végére már mertem arra is vetemedni, ha megugrott odacsaptam neki a pálcával, és ha erre mérgesen reagált kapott még egyet

Ekkor éreztem, egyedül vagyok a nyeregben.  Félelem  látván a túlerőt megfutamodott. Ámde hoppá, mintha mégis lenne mögöttem valaki. Elüldözött Büszkeségem ült mögöttem, most már sokkal szerényebben. A görcsös félelmem, a rendszeres gyomorideg a felülés előtt egyszer és mindenkorra, meseszerűen eltűnt!

Másnap időben ott voltam az istállón, persze a Rodeóra kellett felülnöm, és kimentünk a Csaba bácsi házával szembeni óriási lucernatáblára, mert ugye abban az időben még nem volt négyévszakos pálya, és a téli hónapokban a lucernás tűnt a legjobb talajnak. Amikor kiértünk, Joci mindenkit utasított, te ide, te oda menjél, csinálj egy kiskört, és dolgozzál a lóval. 

Na, mondja nekem is a Joci, hogy "Pani Gyurka, te meg menj oda, és ott dolgozzál a lóval kiskörön! Igen ám, de Rodeó nem szándékozott volna eltávozni a többi ló közelségéből, és ennek egy méretes ágaskodással adott hangot, én pedig nemhogy megkapaszkodtam volna a nyakában ahogy addig tettem, hanem leba...tam neki kettő olyat, hogy az rögtön megváltoztatta a gondolkodásmódját, és bár a fejét rosszallóan csóválta, mégis engedelmesen mentünk a kijelölt helyünkre.

Joci meg a többiek akik még ott voltak, ledermedve nézték mit csinálok, nem ezt várták tőlem, el sem tudták képzelni mi történhetett, hiszen előző nap még a gondolatától is fostam, ha egy olyan lóra kellett volna felülnöm mint a Rodeó.

Aztán Joci még annyit tudott kinyögni, hogy - "Vigyázzá' má' Pani Gyurka, hanyatt ne essetek"...!

Hát így lettem Pani Gyurkából Panyi György....!

...és mintegy húsz évvel később...