Mielőtt belefognál az olvasásba, először megpróbálnálak lebeszélni róla, már tudniillik arról, hogy elolvasd az agymenésemet. Van neked bajod elég, 'oszt még ez is, szóval hagyd a p...ba, menj a 'dógodra. Ha meg már eddig eljutottál, akkor magadra vess, én szó'tam előre....!

       Arról van szó, hogy én rettenetesen szégyellem magam, hogy nincs mesterem, aminek az lehet az oka, hogy valami nagy szerencse folytán b'ódogulok nélküle is. Ez még önmagában nem lenne elég, hiszen ma már tudományosan kimutatták, hogy az a lovas, aki felér bármilyen szintre, még közel sem biztos, hogy azt a szintet át is tudja adni másoknak. Ugyanakkor azt is bebizonyították már tudományosan, hogy ha valaki jól tud magolni, és elolvas egy csomó könyvet, amit alkalomadtán idézni tud a tisztelt hallgatóságnak, abból könnyen válhatik mester. Nálam ez némiképp másként működött, hiszen a nyilvántartásban én mindig azon a listán szerepeltem, akikkel megtörténtek a dolgok, nem pedig azon akik látták valakivel megtörténni az esetet. Ez azt eredményezte, hogy első kézből tudtam dolgokról informálódni, úgy is mondhatnám, hogy a ló volt a mesterem....! Nos ezért kell szégyellnem magam, mivel ezt is kimutatták már tudományosan, hogy mindenkinek kell egy mesterének lennie, különben nem nevezheti magát lovasnak...! Tehát amit itt alant most majd leírok, azt nem kell elhinni, még kevésbé komolyan venni, nem egy mester, nem egy igazi lovas, csupán egy mezei lovászgyerek írása, aki az évek során gyűjtött kétes tapasztalatokat, melyek természetesen nem érnek fel egy mester dogmáival.

        Lovagolok itt egy a "nem túl egyszerű" kasztba tartozó négy éves csikót. Csórikám még a saját árnyékától is fosik, nehéz megnyugtatni, viszont könnyen felkapja a vizet, és ami végső soron még nehezebbé teszi egy lovászgyerek dolgát, hogy ez egy hobbiló. Bár ezt még tudományosan nem bizonyították, de szerintem ezt hobbilovas nem fogja tudni ellovagolni. Ennek ellenére nekem nagyon jól tud működni, olyannyira, hogy már vannak akik meglátták a lóban a FELADATOT, szívesen kipróbálnák, és bár tudják, hogy nem könnyű, mégis szeretnék legalább megpróbálni megoldani a FELADATOT. Általában ezek az emberek a FELADATNAK azt a részét kedvelhetik a legjobban, amikor vissza kell menni a kórházba gipszcserére, mert már kurvára viszket alatta. Persze ez sincs még bizonyítva, de már folynak a kísérletek. Szóval, ezzel a csikóval, minden baja ellenére, nagyon szépen működnek a dolgok, amiket tőlem tanult. Például a felvételek nagyon puhán, minden erő bevetése nélkül, látványosan mennek át rajta, rutinszerűen adott, nem tudatos segítség mellett. Erre kezdtem el felfigyelni, nevezetesen megfigyeltem hogy mit is csinálok tulajdonképpen, hogyan működik a dolog. Rájöttem arra, hogy a könyök használatának kulcsszerepe van a felvétel kivitelezésében, amiről érdemtelenül hallgatunk, illetve megelégszünk egyszerűen annyival, hogy a könyök maradjon a test mellett, de hogy miért arra már senki nem keresi a választ, egyszerűen azért, mert mindenki azt mondja és kész, így szoktuk meg, nincs tovább vita.....! Azt még hallani azért, hogy ha a könyök a test mellett marad, akkor a váll sem esik előre, és az már egy teljesen más egyensúlyi helyzetet alakít ki a nyeregben. De arról már kevésbé, hogy az engedő kéz legtöbbször éppen engedő könyököt takar. Hogyan néz ez ki. Amikor elkezdem a felvételt, először a vállam jön hátra, azzal együtt hogy a csípőmet kicsit előre tolom. A kezem marad ott ahol van, viszont a szárat még mindig ugyanakkora erővel tartom mint előtte, ez semmit sem változik. Ez csak úgy lehetséges, hogy engedek a könyökömön ( ami pontosan úgy működik mint egy rugós feszítő, például a vezérműláncnál), egészen addig amíg a felsőtestem el nem éri azt a pozíciót amíg természetes módon tudom hátravinni a vállam, és ekkor a könyökömet ismét használatba veszem, azaz megfeszítem egy pillanatra a könyökömet szabályzó izmokat. Ez azt eredményezi, hogy ebben a pillanatban a felsőtestem súlyával megterhelem a ló száját, ám ez csupán egy pillanatig tart, ez után a könyököm ismét enged, ám ez éppen elég ahhoz, hogy a ló rögtön felvegye magát. Ezt pedig úgy gyakorolom, hogy már az első naptól fogva kivétel nélkül mindig ugyanezt a mozdulatsort végzem, a ló pedig jól megjegyzi az ismétlődő dolgokat. Innentől kezdve már csak arra kell vigyáznom, hogy ne kezdjen el automatikusan működni, tehát ne reagáljon már az első felismert mozzanatra, mivel ha csupán lassítani akarok akkor a félfelvételt is így kezdem el, de ha ő már előre tudja a tutit, akkor az nem fog sikerülni, még kevésbé ha ugrani is akarsz vele. Ezért kell hogy csizma és szár között menjen előre, és a kettő pozícióját mindig a helyzetnek megfelelően tudjam kombinálni. Na mármost, ez nagyon szépen hangzik így, de ha nagyon erre akarsz figyelni, akkor úgy járhatsz, mint a seregben az egyik kollégám. Alaki foglalkozás volt, és az okos elöljáró felolvasta a szolgálati szabályzatból, hogy a szabályzat szerint hogyan kel a katonának szabályosan menetelni. Tehát amikor a jobb kéz előrelendül, ekkor lendül a bal láb is, illetve amikor a bal kéz lendül, vele együtt KELL lendülnie a jobb lábnak is. A kollega egy szabálytisztelő ember volt, és rögtön elkezdte figyelni, hogy ugyan jól lendül-e az ő keze. Rögtön konstatálta, hogy bizony vele bajok vannak, mert neki nem úgy lendül a keze, lába, ahogyan azt a szabályzatban előírják. Az okos elöljáró ezt észrevételezvén különórát adott menetelésből a kollegának, de az az óra végéig sem jött össze, annak ellenére, hogy már ezerszer leüvöltötte a fejét. A kollega a szabályzatból képtelen volt megtanulni, hogyan kell menetelni, csak esetlenül kalimpált össze vissza. Na, vége az alaki foglalkozásnak, sorakozó, indulunk vissza a körletbe, az elöljáró megy a dolgára másokat baszogatni, mi meg egy-kettő- egy, vonulunk ahogy kell. A cimbora éppen mellettem állt mindig a sorban, és ahogy megyünk odanézek, hát látom ám, hogy tud ez menetelni, szólok is neki rögtön, hogy de hát semmi baj, tudod te ezt. A csávó megörül, lenéz a kezére, és megint elkezd össze vissza kalimpálni....hihihi....