Még Szilason lovagoltam a 80-as évek közepén, akkor esett meg ez a történet. Az istállótól több úton is ki lehetett jutni terepre, viszont miután a falu közepén helyezkedett el, az első szakasz mindig utcákon keresztül vezetett. Tudvalevő, hogy akkoriban, de még ma is sok helyen szokás vidéken a kutyatartás, ami azt jelentette, hogy minden háznál "kellett legyen" legalább egy "házőrző" beosztásban tevékenykedő eb. A megértéshez tudni kell még azt is, hogy azokon a bizonyos "külső falusi utcákon", ahol mi terepre jártunk, vajmi kevés esemény tette színesebbé ezen ebek, unalmasnak joggal mondható életét. Egész életük azzal telt, hogy arra lestek, mikor történik már valami esemény, miáltal a gazdának megmutathatják abbéli képességeiket, hogy joggal nevezték ki őket eme fontos "őrző-védő tevékenységre, ergo megszolgálják azt a napi betevő kenyeret, vagy ünnepnapokon a zsíros cupákot is akár. Így aztán figyelmük a legkisebb részletekre is kiterjedt, ha a veréb átrepült az udvar fölött, rögtön igazoltatták, a leszálláshoz pedig "leszállási engedélyre" volt szükségük, amit csak úgy lehetett kiváltani, ha a kutya nem nézett oda. Ez töltötte ki napjuk legnagyobb részét. El lehet képzelni, ha ennél nagyobb "áldozat" érkezett a ház közelébe, akkor egyenesen arányosan nőtt a lelkesedésük, és a harci kedvük egyaránt. A lovasok különleges "falatoknak" számítottak a helyi kutyák étlapján, teljes hangzavar kísért bennünket míg ki nem értünk a faluból. A falu végén volt egy ház, ahol a kutyát - korukat megelőzve - szabad tartásban tartották, ami azt jelentette, hogy kerítés volt ugyan, de az idő vasfoga már jókora "lékeket" harapott belé. A szóbanforgó jószág pedig ezáltal feloldottnak tekintette a "kijárási tilalmat", és minden alkalommal amikor odaértünk, szabályos támadást intézett ellenünk. Elsősorban a magyar harcmodort tartotta szem előtt, ami azt jelentette, hogy rajtaütésszerű támadás után gyors menekülés színlelése, majd miután az ellenség sorai felbomlottak döntő csapás mérése a szétzilált üldözőkre. Igazi harcművész volt az a kutya, s rajtaütései minden alkalommal gyümölcsözőnek bizonyultak, mert általában az "alma nem esik messze a lovától". Ilyenkor aztán összefogdostuk a lovakat, az "almák" visszaültek a nyeregbe , és folytattuk utunkat. Néhány ilyen alkalom után azonban összeült a "haditanács" mitévők legyünk, hogyan mossuk le a gyalázatot. Első körben egy hátvédet állítottunk, aki karikásostorral volt hivatott a támadás megakadályozására, s "kivont" karikásostorral várta hátulról a támadást, hogy aztán nyakon vághassa a lelkes ebet törvénytelen tevékenységéért. Azonban a kutya kémei előrébb jártak nálunk, és ha a hátvéd hátul volt, ő elölről támadott, ha meg előre ment akkor hátulról, egyszóval nyilvánvaló lett, hogy  ismeri a karikást, és annak hatásait, illetve elkerülésének módját, így hát más megoldást kellett keresni. Így teltek a napok, mígnem egyik nap a "Szunyog" (Német István) hozott egy csúzlit, és felvetette, hogy esetleg megpróbálkozhatnánk a könnyű tüzérségi tűz bevetésével. Lelkesen fogadtuk a haditervet, ámde volt egy diplomáciai akadálya a dolognak, tudniillik az érintett eb tulajdonlása "Szunyogék" szomszédjához tartozott.  Na, mármost amennyiben a "Szunyog" személyesen vezeti a "tüzérséget", és a kutya tulajdonosa felismeri őt, akkor számolnia kellett azzal hogy a szomszéd diplomáciai jegyzéket fog benyújtani az apjának, ami a problémamegoldás egyik legegyszerűbb módját - amit Szilason abban az időben leggyakrabban alkalmaztak - vagyis egy jó kiadós verést von maga után, aminek kárvallottja ugyebár ő lenne maga. "Szunyog" nem volt hülyegyerek, rögtön levezette az egyenletet, mármint, hogy ő csak fegyverekkel támogatja az akciót, azonban a neve még csak fel sem merülhet az eseményekkel kapcsolatban. Ekkor kiderült, hogy az összes többi Szilasival ez a helyzet, s miután csupán én voltam "külföldi", kénytelen kelletlen rám hárult a kutya elrettentésének feladata. Szombati nap volt, lehettünk vagy tízen. Csalinak valaki előre ment a karikásostorral, mert akkorra már mi is kiokosodtunk és tudtuk hogy ha meglátja akkor biztosan hátulról fog támadni. Jó nagy "skulókat" készítettem be, hogy ha elsőre nem találnék, gyorsan tudjak utántölteni. Csendben meneteltünk egymás mellett, nem beszélgettünk, csak a lovak patkójának ütemes csattogása verte fel a csendet. Senki nem volt az utcán amikor odaértünk a házhoz. Az eleje már rég elhaladt, de még semmi sem történt. Már már azt hittük, hogy elaludt a derék négylábú, amikor felhangzott mellettem, kissé mögöttem a vad csaholás zaja. A csúzli lövésre készen volt a kezemben, bal kezem mutató és hüvelykujjával  a betöltött csúzli bőrt, a másik három ujjammal a szárat fogtam, míg a jobb kezemben az ágast tartottam. Éppen mellém szaladt, nem volt más dolgom csak elengedni a csúzlit, a kő pont hátba találta. A következő pillanatban már vonyítva menekült befelé, a legközelebbi kerítéslyukon. Később a kutya gazdájától kaptam némi szemrehányást, viszont a derék házőrző soha többé nem támadott meg minket ha arra jártunk. Szilason, ez volt jobb híján  a kéztől független ülés kifejlesztésének egyik természetes módszere....hihihi....ajánlom mindenki figyelmébe.....!