Ez volt a hatvanas évek végétől a magyar lovassport nagy kérdése. Ment az egymásra mutogatás, miért nincsenek eredmények. A tenyésztők azt mondták, hogy a lovasok tudása nem éri el  azt a szintet, amivel a nemzetközi középszintre fel lehetne jönni, mivel állításuk szerint voltak mindig is olyan lovak a magyar lótenyésztésben, amelyek erre a szintre képesek lettek volna. A lovasok pedig nemes egyszerűséggel azt állították, hogy a magyar lótenyésztés nem produkál olyan lovakat, amelyekkel ez lehetséges lenne. Nos, ennyi év távlatából azt gondolom, tudom a választ.....

Szerintem a lovasoknak volt igaza....! Mindjárt megmagyarázom....!

Először is, igaz az a mondás, hogy egy ló nem ló....! Egy eredményes versenyzőnek több azonos képességű ló kell hogy a rendelkezésére álljon, ez ma már evidencia, kár rajta vitatkozni. Ezzel szemben a magyar lótenyésztés még egyszerre négy lovat sem tudott rendszeresen kiállítani a kontinensviadalokra, vagy akár világbajnokságokra, olimpiákra. Ha pedig ki tudott, akkor sok esetben más alól vették ki és adták oda a kétségtelenül tapasztaltabb versenyzőknek, kiknek számát sok esetben a tíz ujjamon meg tudtam volna számolni, de a húszat soha nem érte el. Akik nemzetek díját tudtak lovagolni rendszeresen, jó ha öten voltak mindig olyanok, akiknek lovuk is volt arra a szintre. Ebből sok válogatási lehetőség nem volt, míg ezzel szemben a németek akár harminc nemzetek díja csapatot is ki tudnának, tudtak volna állítani, és abból választották ki azt a négyet aki indulhatott a nemzetközi megmérettetéseken. Ezen nem is kellene oly annyira csodálkozni, hiszen mi magyarok az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején kinyírtuk a lóállományunk hetven százalékát, tekintet nélkül származásra, képességre. Hát már egyedül ez is elég lenne, de ezt még tetézte hogy káderek ültek be a fontosabb lótenyésztési pozíciókba, jó esetben talán még értett is hozzá. Akik igazán értettek hozzá üldözték őket, számtalan példát lehetne sorolni. Nem is értem, hogyan merült fel bárkiben is az, hogy megfelelő lóállományt tenyésztenek. Ez némileg jobbá vált a nyolcvanas évek elejére, ahol a nagy ménesek úgy ahogy kezdtek egyenesbe jönni, de persze jóval több lóra lett volna szükség, nem csupán négyre, azt is csak alkalmanként. A másik érvem a versenyzők mellet pedig az a világszerte elterjedt tendencia, hogy aki meg tudja magának vásárolni a jó lovat, az képes akár egy jó nemzetközi szintre is feljutni azok ellenében, akik képességgel ugyan rendelkeznek, ám ló nem áll a rendelkezésükre. Ebben is számos példát lehetne felhozni, így tanultak meg ugratni az arabok, a japánok, a brazilok, kínaiak, és még sok európai is. Na, mármost, ha annak idején elegendő ló állt volna rendelkezésre Magyarországon, és nem a másik alól kellett volna mindig kitarhálni a lovat annak érdekében, hogy csak egyetlen nyomorult csapatot ki tudjunk állítani, akkor a lovassport is jobb pozícióban lenne. Tudom vannak manapság is jó tenyésztők, ám egyedül egy Tárbály, vagy egy Pataki, vagy akár egy egész Sáripuszta sem képes megoldani a magyar lótenyésztés problémáját. Arról nem is beszélve, hogy az eredményes tenyésztők egyenesen a széllel szemben hugyozás bajnokai, mert szinte teljesen a saját erejükre vannak utalva, mindenféle támogatás nélkül. Tehát én azt gondolom, hogy a baj ott kezdődött amikor kiirtottuk a lovainkat, és szétcsesztük a tenyésztésünket...! Ennek az eredménye az ahol ma vagyunk, és szánalmas, hogy némelyek a világ élvonaláról álmodoznak, viszont saját lovastörténelmünkkel sincsenek tisztában...!  Szóval szerintem a lovasoknak volt igaza ebben az évtizedekig tartó vitában....!