Na, Fazék fényképei kapcsán ismét vita alakult ki azt illetően, hogy Fazék nem követte nemzeti hagyományainkat, mivel elengedte a szárat. Én is így tanultam lovagolni, hogy esésnél semmi szín alatt ne engedjem el a szárat, amit a mai napig betartok, amennyiben módomban áll a hagyományőrzés. Ez egy íratlan szabály, legalábbis leírva még nem láttam, praktikus okai vannak, a katonai kiképzés alappillére, hogy a katona ne veszítse el semmilyen körülmények között a fegyverét, illetve a felszerelését. A lovaskatona legfontosabb "felszerelése" a ló volt, ha azt elveszíti nem lovaskatona többé, elveszíti stratégiai előnyét. Ezért alapvetés volt a világon minden lovaskatonának ez a szabály, ami még azután is a köztudatban maradt, amikor már nem volt stratégiai jelentősége, ha csak annyi nem, hogy a lovasnak gyalog kell becaplatnia terepröl, nem beszélve arról, hogy a magában szaladgáló ló milyen veszélyeket hordoz magában. Aki már látott szélvédőn beszálló lovat fényképen, ahol senki sem élte túl a találkozást, az el tudja képzelni miről beszélek. Tehát eddig a pontig teljesen helyénvaló, hogy a lovas esés közben ne engedje el a szárat. Vannak azonban jócskán kivételek. Mondok két példát. Az egyik, amikor a ló például ágaskodással egybekötve hanyatt vágja magát, külön megnézném azt a lovast aki eközben még mindig a magyar hagyományokra tud gondolni, és nem engedi el a szárat. Lovagoltam egy kancát Németországban, aki az első felülés alkalmával hanyatt vágta magát, én pedig beestem a négy lába közé, a nyakamra csavarodott szárral. Őszintén bevallom, ebben a helyzetben az utolsó dolog volt amire gondoltam, hogy a szárat ne engedjem el, mert őseink hagyományai ezt követelik tőlem, bár lehet azért nem akartam hősi halott lenni, mert senki sem látta volna oktalan halálomat, ergo mindenki azt hihette volna, hogy hülye voltam. Így hát szépen letekertem a nyakamról a szárat, és odébb álltam, mert nem szándékoztam a ló lábtörlője lenni, amint rajtam keres támasztékot amint feláll. A másik eset konkrétan a bukás, amit nem ajánlanék senkinek összekeverni a lóról eséssel. Mindjárt definiálom is mindkettőt. Tehát lóról esésnek nevezzük azt amikor a lovas leesik, a ló azonban állva marad. Bukásnak azt nevezzük, amikor a ló egyensúlyát veszíti, felbukik, és a lovas ennek következtében esik le a lóról. Az ágaskodás következtében előforduló hanyatt esést is ide soroljuk A bukás során íratlan szabály, hogy a lovas mindent megtegyen azért, minél messzebb kerüljön a lótól, mivel az egyensúlyát kereső ló, patájának egyetlen csapásával kiolthatja a lovas életét, nem beszélve arról a hatszáz kilóról, ami ha rajtad landol, az halálos lehet. A militaryban előforduló halálos balesetek kilencven százaléka ebből adódik, hogy a lovas nem tudott kvázi elmenekülni a ráeső ló elől. 1985-ben a mezőhegyesi "Kis Törőcsiknek" sem sikerült, amikor a halasi víznél felbukott. Ha jól emlékszem 16 éves volt. A másik eset amire emlékszem, egyszer Szántódpusztán, a Rezi segítője amint felült a lóra sétálni, a ló felágaskodott és hanyatt vágta magát, egy az egyben ráesett a leányra, akit rohammentő vitt kórházba, szerencséjére ép bőrrel, néhány zúzódással megúszta. Nos tehát, anélkül, hogy szakirodalmat nézegetnék ez ügyben, megállapítom, hogy Fazék tökéletesen oldotta meg a feladatot, annak ellenére, hogy nem volt nála az "Örkény Lovastanárok" kézikönyve. Másrészről, ha valaki ilyen helyzetben arra szorul, hogy megnézze a szakirodalmat.....,....hát annak nem jósolnék hosszú életet, legalábbis a fedeles lovardán kívül semmiképpen sem....!