Ez még 2011-ben történt. Bringával mentem ki Halomba, s úgy döntöttem, hogy mindenkinek köszönni fogok akivel útközben találkozok, függetlenül attól ismerem-e vagy sem. Hát ismerőssel nem találkoztam, így elég figyelemreméltó eredménye lett a kísérletnek. Az első ember ugyan jó hangos vigyorral visszaköszönt, pont olyan hangsúllyal mint a bolondoknak szokás. A második áldozat egy túlsúlyos férfi éppen a háza előtti járda repedéseiből próbálta kigyomlálni a gazt, azonban, hogy le tudjon hajolni olyan széles terpeszbe kellett állnia mint az Eiffel-torony. Amint ráköszöntem felegyenesedett, szemei a meglepetéstől kikerekedtek, majd elvesztette az egyensúlyát és seggre ült, visszaköszönni azonban nem tudott, vagy legalábbis elfelejtett. Aztán még találkoztam vagy tíz emberrel, akik általában mind gyanakvóan néztek rám, a zavarodottság jeleit keresvén rajtam, vagy pedig lerítt róluk a meggyőződés, hogy valami hátsó szándékom van, különben minek köszöngetnék. Már majdnem hazaértem amikor két cigány nő, nehéz fahasábokat egyensúlyozva tolta a bringáját előttem. A hátsónak már nem sok kellett, hogy leessen az a mázsa fa amit sikerült felpakolnia. Amint elhaladtam mellettük köszöntem nekik.
- Jó estét kívánok !
- Jó estét tiszt úr ! - köszöntek vissza. Sárga mellény volt rajtam, s azt hitték, hogy valami hivatalos személy vagyok, ezt illették a ''tiszt úrral". Előzés közben még az öregebb nő utánam kiáltott.
- Tiszt úr, nem segítene megigazítani a fát a fiatalasszony biciklijén ?
Megálltam, segítettem nekik. Amikor végeztem elköszöntem tőlük, s mindketten jó hangosan kiabálták utánam, hogy : - Isten áldja meg tiszt úr !
Az összes ember közül egyedül ők nem gondolták, hogy bolond vagyok !

Öt évvel később (most november elején) itt Svájcban, a főnökömmel együtt mentünk terepre. Itt Svájcban nem túl kedvezőek a terepviszonyok, kevés lehetőség van vágtázni, illetve ha van is, sok időbe telik odaérni. Gyakran kell kövesút mentén lépni, az autók jönnek mennek. Éppen lépünk egy ilyen szakaszon, az autók jönnek, én meg ahogy az íreknél szokás, mindenkinek intettem, ami egyben volt köszönet azért mert lassítottak, és üdvözlés csak úgy általában ahogyan Írországban az ismeretleneket is üdvözlik, függetlenül hovatartozásától. Az autósok közül tízből kilenc visszaintett, tízből hét pedig láthatóan felvidulva, mosolyogva integetett. Egy idő után megszólal mögöttem a főnök. 

- "Te George, észrevetted, hogy ma mindenki integet mintha megbolondultak volna....?!...Talán valami ünnep van, vagy falunapról jönnek, vagy mi a fene történik itt"....?

Mondom neki, hogy.... "Persze, észrevettem, és még az okát is tudni vélem"....! 

- "Na, mondd gyorsan...!....Tudniillik rettentően kíváncsi vagyok az okára, mivel amikor egyedül jövök ki terepre, a kutya nem integet, sőt úgy száguldoznak mintha kergetnék őket".....!

- "Hát tudod, ennek nagyon egyszerű oka van. Azért köszöngetnek ilyen lelkesen, mert én előre intek mindenkinek aki mellettünk elhalad, te viszont hátulról nem látod a kezemet, így azt gondoltad, hogy mindenki meghülyült".....!

A következő autósnak már úgy intettem, hogy hátulról is láthassa mit csinálok, és láttam amint ő is visszaint nekik, majd széles mosolyra húzódik a szája, és azt mondja nekem......"Akkor ezért volt az mindig korábban is, hogy amikor veled lovagoltam ki, mindenki olyan "happy" volt útközben".....! Attól kezdve észrevettem, hogy már ő is előre int az elhaladóknak, és boldog mosoly jelenik meg az arcán ha észreveszi, hogy a másik meglepetve visszaköszön.