Somlay Tamás sokszoros Budapest- és magyar bajnok, állandó szereplője volt a hazai és nemzetközi versenyeknek, több nagydíj győztese, és minősült az Európa-bajnokságra. Lovas karrierje mellett, vezetői posztot töltött be a Nemzeti Lovardában, 16 évig a Budapesti Lovas Klub elnöke, edző, belovagló tanár, a hazai lovas szakújságírás egyik alapítója, a legnagyobb lovas kitüntetés, a gróf Széchenyi István Emlékérem kitüntetettje, és tavaly december óta a Pasaréti Honvéd Lovarda szakmai igazgatója.

Édesapád kiváló lovas volt, mesélnél róla egy kicsit?

Édesapám és édesanyám is lovagolt, a Tattersallban ismerkedtek meg egymással. Édesapám Somlay Lajos öttusázóként kezdte lovas pályafutását, majd a díjugratásban érte el legnagyobb sikereit. Két egymást követő olimpián is indult, először 1956-ban Stockholmban, majd 1960-ban Rómában. Sajnos igen hamar elvesztettük őt, 1962-ben halt meg.

Lovas családba születtél, mikor kezdtél lovagolni?

Hét éves koromban ültem először lovon, édesapám kizárólag futószáron lovagoltatott, megtanított az alapokat, majd azt mondta felejtsem el egy időre a lovaglást. Ekkor én már javában úsztam versenyszerűen, így nem is hiányzott annyira a lovaglás, aztán édesapám halála után eszembe sem jutott újrakezdeni. Legközelebb 1964-ben 13 évesen kerültem ismét közel a lovakhoz, amikor elkezdtem öttusázni, mert már nagyon untam az úszást. Nem sokkal ezelőtt alakult a KSI, ahova egy válogatás után felvettek. Olyan nagynevű edzőim voltak, mint Tóth Béla és Ferdinándy Géza.

Mégsem maradtál az öttusánál, miért?

Idővel rájöttem, hogy az öttusa nem az én világom. Kerestem valami mást, jobb híján elmentem lovagolni, bár egyáltalán nem voltam lófanatikus. A díjugratást Hargitay Matyi bácsinál kezdtem, aki édesapám csapattársa és nagyon jó barátja volt. Ettől eltekintve egyáltalán nem voltam kivételezett, szinte csak megtűrtek, maradék lovakon lovagolhattam. Érettségi után a jogra akartam menni, de erre esélyem sem volt, mivel papi gimnáziumban tanultam és ezt szóvá is tették a felvételin. Így továbbtanulás helyett elkezdtem dolgozni. Lovas filmekben szerepeltem, később lovaskaszkadőr vizsgát is tettem. Mindig igyekeztem olyan állást szerezni, ami mellett lovagolhattam. Először elmentem kocsikísérőnek a Vérellátóhoz, majd egy merész váltással tűzcsapellenőr lettem. Ennek az volt a nagy előnye, hogy kötetlen munkaidőben dolgozhattam, csak a teljesítménnyel kellett elszámolnom.

Hogyan alakult eközben a lovas karriered?

Ahogy telt az idő és látták, hogy milyen igyekvő vagyok, elengedtek egy-két kisebb versenyre, de komoly versenyzésről ekkor még szó sem volt, viszont már kaptam két lovat lovagolni és Móra lászlónak, valamint Szabácsy Istvánnak is felülhettem időnként a lovaira.

Mikor volt az első nagyobb versenyed?

1971-ben a junior magyar bajnokságon indulhattam, mert hiányzott a csapatból egy ember. Kaptam egy Blucsu nevű nagyon jó lovat, a versenyre, ezzel a lóval, életem tizedik versenyén 140cm-en lovagoltam és egyéniben harmadik lettem. Ez az eredmény nagy lendületet adott. A müncheni olimpia után 1973-ban Szabácsi Pista bácsi elment az öttusa válogatott edzőjének, Móra Laci bácsi pedig Enyingre. Ekkor adódott óriási lehetőség Hevesi Barnának és nekem, profi szerződést kaphattunk. A legnagyobb dolognak mégsem ez számított, hanem az, hogy megkaphattuk a legjobb lovakat és nagypályán versenyezhettünk. Én Szabácsi legjobb lovát, Adoniszt (Merengő – Csodabogár) örököltem, ezzel a lóval ment körbe az olimpián militaryban. A lovat át kellett képezni ugrólónak, a munka javát Móra László elvégezte, egy évig lovagolta, de 160cm-en nem versenyzett vele. Életem első egyhatvanas versenyén már én lovagoltam Adoniszt – aki szintén itt mutatkozott be nagypályán - a Magyar Bajnokság Döntőjében. Nagyszerű ló volt, óvatos volt, úgy ugrott, mint egy gumilabda, hatalmas küzdeni akarással rendelkezett. Tragédiaként éltem meg, hogy három év után, épp amikor a csúcson volt, kitört egy fertőző kevésvérűség járvány a Tattersallban és 9 jó ló között őt is el kellett altatni. Adonisz volt az első és egyetlen ló, akit megsirattam.

A díjugratást azért nem hagytad abba.

Adoniszon kívül még volt vagy hat lovam, amit lovagoltam, hiszen a Nemzeti Lovardába rendszeresen érkeztek lovak ménkipróbálásra. Ekkorra már tíz felett volt győzelmeink száma a magyar csapat bajnokságokon, ezen kívül számtalan Budapest Bajnokságot is nyertem. Mindezek ellenére Hargitay Matyi bácsi a szemembe mondta, hogy nem vagyok klasszis lovas, de mivel megbízhatóan lovagoltam, sosem voltak jelentős teljesítményingadozásaim. Szerencsés alkat vagyok, mert sok lovassal ellentétben versenyzőnek jobb voltam, mint munkalovasnak.

A jogi pályáról végleg lemondtál?

 Időközben felvettek Szegedre levelezőre, szünetek közbeiktatásával el is végeztem négy évet, amikor rájöttem, hogy a jogászság nem nekem való. Épp Varsóban voltunk a Hadsereg Szpartakiádon, mely versenyt a Varsói Szerződés tagállamainak rendeztek minden sportágban, olyan volt, mint egy kis olimpia. Két hétig laktunk egy laktanyában, edzések, versenyek szüneteiben egyfolytában tanultam, ekkor döntöttem el, hogy nem kell ez nekem. Erre az időszakra vonatkozóan érdekességképp megemlíteném, hogy a többi három nagy klubbal – Honvéd, Mezőhegyes, Határőr Dózsa - ellentétben egyedül a Tattersallnak nem volt fedeles lovardája. Így más megoldás nem lévén, minden évben 3-4 hónapos edzőtáborba mentünk. Először Mezőhegyesre, majd 7 évig Üllőre, ahol bár nem volt fedeles, de a jó talajviszonyok miatt télen is lehetett terepen lovagolni.

Mesélj még a lovaidról!

A 80’-as években volt egy nagyszerű lovam, Fernando, 1985-ben Magyar Bajnokságot nyertem vele, majd kétszer második és egyszer harmadik helyen végeztem. 1988-ban még a st. galleni Eb-re is kvalifikálódtam és bár Fernando a szívét lelkét kitette a versenyeken, tisztában voltam vele, hogy a képességei behatároltak, nem bírta volna az Eb megpróbáltatásait, így inkább önként lemondtam a részvételről. Kilenc évig lovagoltam őt. Az Eb kvalifikáció utáni évben én voltam az első, akinek a magyar állam külföldről vásárolt lovat, az akkoriban horribilis összegnek számító 40 000 márkáért. Az akkor 9 éves német tenyésztésű Al Capone őrületesen tudott ugrani, sem előtte, sem utána nem ültem ilyen jó képességű lovon. Minden tökéletesnek tűnt, azt hittem megfogtam az Isten lábát. Al Capone osztrák eladói csupán csak egy dolgot felejtettek elmondani, hogy a ló versenyiszonyos. Kimentünk az első nagy versenyére Stadthalléba, ahol az aktuális világbajnokkal Gert Wiltfanggal melegítettem és életemben először nem kellett 20cm-rel lejjebb rakatni a rudat, amikor én ugrattam. Kint a melegítőpályán még nagyjából rendben volt a ló, de amikor odaálltam a pálya bejáratánál levő függöny mögé, egyszer csak éreztem a két csizmámmal, ahogy ver a ló szíve. belovagoltam a pályára, a ló megőrült, végigrohant velem, a 11 ugrásból 9-et lerombolt, a végén szégyenkezve kilovagoltam. Az esetet követően fél év múlva még Barna és Ákos Ajtony is próbált valamit kezdeni vele, de egyiküknek sem sikerült. Így elcserélték hat csikóra Németországból. Közben kaptam egy visszautasíthatatlan ajánlatot Bécsből, így kint lovagoltam és edzősködtem egy évig. Itt tudtam meg személyes ismeretségek révén, hogy még előttünk az amerikai és a svájci válogatott is kipróbálta Al Capone-t, akit a kipróbálások alatt minden egyes alkalommal agyonnyugtatózták. Ezt, a dörzsölt nyugatiak rögtön kiszúrták, a mi delegációnk nem… Hazaérkezésem után ismét válogatottként folytathattam versenyzői pályafutásomat, aztán ismét kimentem, Innsbruckban kaptam egy lovardaigazgatói állást. Döntésemet az indokolta, hogy sajnos nagyon szükségem volt a pénzre és kint az itthoni fizetésem kb. tízszeresét kaptam. Plusz ingyen lakást és ingyen lótartási lehetőséget. Két évet töltöttem ott.

Milyen szakmai sikereket könyvelhettél el ezalatt a két év alatt?

Életem egyik legnagyobb büszkesége az ottani lovasokkal elért eredmények. Ausztriát 9 szövetségi tartomány alkotja, melyeknek Országos Tartományi Bajnokságot (Bundeslandermeisterschaft) rendeznek. A Bajnokságon 12 lovas indulhat tartományonként. Amikor kimentem, már ötödik éve egyetlen lovas sem fért bele a tiroli csapatba. A következő őszre sikerült úgy felhozni őket, hogy 9 lovas képviselhette magát tőlünk. A következő évben pedig egy tanítványom az általam kivitt telivér Pendragonnal – aki egyébként Magyar Derby nyerő ló volt – tiroli bajnok lett militaryban.

Mi történt miután hazajöttél?

1992-ben hazaérkezésemkor Hevesi Barnától megkaptam a Kemál apaságú Krekket. Súlyos ínsérülés után kellett újra felhozni a lovat, mert Hevesi bukott vele Prágában. Szerencsére hamar elfogadott a ló, így még abban az évben harmadik lettem a magyar bajnokságon. Még azon az őszön már velem indult Prágában, a Nemzetek Díjában ugyanazon a pályán. Tudtam hol bukott vele Barna, aggódtam is egy kicsit, de sikerült a magyar csapatból egyetlen hibátlanként teljesítenem a versenyt.

Versenyzői karriered mellett a lovassporthoz kötődő vezetői, oktatói és újságírói szerepet is vállaltál.

1986-tól 2001-ig voltam Budapesti Lovas Klub elnöke, eközben a Lovas Magazin sport rovat vezetőjeként is dolgoztam 6-8 évig, majd 1996-ban felkértek a Lovasfutár főszerkesztői posztjára, 2007-ig láttam el ezt a feladatot. Mindkét újságnál a megszűnésükig dolgoztam. Az utóbbi lap megszűnését az okozta, hogy eleinte mindenki ingyen írt, de idővel az új lovas újságok elszipkázták tőlem az embereket. Rengeteg munka szakadt rám, akkoriban még postán küldték a cikkeket, képeket, emellett egyre több cikket kellett írnom, és ezt már nem bírtam energiával. 2001-ben indult a belovagló képzés, ahol engem kértek fel a gyakorlati képzés vezetésére. Sajnos azonban egyre kevesebb volt a pénz, fogyott a lólétszám, sorra küldték el a tanárokat, így a végén már a lovagláselméletet és az edzéselméletet is én tanítottam. A képzés két éves volt, a harmadik évfolyam 2. éve kezdetekor közölték, hogy megszűnik a képzés, és mindenki egyszerre került lapátra. Ekkorra már felejthetetlen 22 évet töltöttünk el Prutkay Zoltán igazgatósága alatt, mely korszak, véleményem szerint a Tatter virágkora volt. Ekkor boxosították az istállókat, épültek a fedelesek, CSIO-kat rendeztünk és több szakmában is megindult a lovas szakemberek képzése.  A szomorú vég ellenére büszke vagyok arra, hogy a kezeim közül kikerült bereiterek Európa számos országában találtak maguknak munkát. Jobb híján ismét kimentem Innsbruckba, ahová már olyan régen hívtak vissza. Eredetileg több évre terveztem, de sajnos egy év múlva, amikor lejárt a munkavállalói engedélyem nem hosszabbították meg, így tavaly hazajöttem.

A versenyszervezéshez is fűződik néhány sikered, mesélnél erről?

Hevesi Barnával mi vezettük be a fedeles versenyeket, a Téli Kupát. Az első jelentős fedeles versenyt is a klub nevéhez fűződik, ez a Széchényi Emlékverseny volt. Némiképp ehhez kapcsolódik egy érdekes történet is. Minden év áprilisában a BLK rendezte a kinti szezonnyitó versenyt, melynek a Felszabadulás Emlékverseny nevet adtuk. Még az 50-es évek elején egy ávós őrmester találta ki, hogy az addig kék színű szalag, ami a versenyek első helyezettjének járt, változtassák vörösre. Ez mindig is nagyon zavart, hiszen még a vitorlásoknál is megmaradt a kék szalag. 1984-ben az akkori Felszabadulás Emlékverseny előtt indítványoztam, hogy legyen újra kék a győztes szalagjának színe. Mivel a mi versenyünk volt az első és mi be is vezettük ezt az új rendszert, a morgolódások ellenére mindenki átvette. Azóta kék ismét az első helyezettnek járó szalag színe. Az egész lovas pályafutásom alatt véghezvitt tettek közül, talán erre vagyok a legbüszkébb.

Mint „ős BLK-s”, hogyan kerültél a Honvédhoz?

Tavaly decemberben megkeresett Karig Gábor, volt Honvédos ifjúsági válogatott, a jelenlegi KHT egyik irányítója és elmondta, hogy megüresedett a Honvéd szakmai igazgatói posztja. Felkért, hogy vállaljam el ezt a feladatot. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, hiszen számos tehetséges Honvédos alkalmas lett volna erre a posztra. Éppen ezért rendkívüli megtiszteltetés és hatalmas kihívás számomra, hogy annak ellenére, hogy a szívem mindig a BLK-é lesz, most is Honvédban bizonyíthatok.

Visszavonultál a profi sporttól, hogyan látod a mai versenysportot?

Az erkölcsi hanyatlástól és a bizonyos tekintetben kritikán aluli edzőképzéstől eltekintve, nagyon hiányolom a szakmai műhelyeket. Amikor én kezdtem a versenysportot még láthattam olyan lovasembereket lovagolni, mint Magasházy Dénes, Mándy Pál, Platthy Zsiga bácsi, vagy Tóth Béla. Saját tapasztalatból életre szóló élménnyel és tanulsággal szolgált az a két kurzus, amelyet az Örkénytáborban végzett, az amerikai lovassportot a világ élére vezető Némethy Bertalannál lovagolhattam. Rengeteget tanultam Hargitay Matyi bácsitól is, aki Némethy tanítvány volt és olyan kortársaimtól is, mint például Rezgő Zoltán. Ma már nagyon kevés, szinte elenyésző az olyan helyeknek, edzőknek a száma, akik nagy elődeik tudását kamatoztatva nevelnék a fiatal lovasokat. Például Kovács Szilveszter, Krucsó Ferenc tudhattak valamit, ha fiaik (Kovács Henri és Kaarlo vagy a Krucsó fiúk) az itthon tanultakat külföldön is kamatoztatni tudják.

Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

Nem akarok profi lovasokat edzeni, mert a mai versenyzői morál nem az én világom, de azt nagyon szeretném, ha megint lenne egy eredményes Honvéd csapat.