A kilencvenes évek elején a lovas szakmában agykontrollal foglalkozni, és azt felvállalni azzal volt egyenlő, mint ha mondjuk Iránban szerettél volna melegfesztivált rendezni. Nos, ennyire bátor én sem voltam, csak úgy illegalitásban, fű alatt végeztem ebbéli tevékenységemet. Eleinte még hírmondóban sem találkoztam olyan emberrel, aki legalább szimpatizált volna az ötlettel, mígnem találkoztam a Kobza Pistával, aki elmondta nekem, hogy ő elvégezte az agykontroll tanfolyamot, lettek is kisebb sikerei, de ez csak úgy működik, ha az ember minden nap csinálja, ő pedig nem szakít rá időt. Nagy megkönnyebbüléssel hallottam, hogy nem csak egyedül vagyok hülye e világon, aztán szép sorjában kiteregettem neki a "szennyest", hogy én bizony már évek óta alkalmazom a módszert, és voltak is sikereim, hiszek benne, bár ez nem jelent semmit, mert én hiszek olyan igazságokban is mint hogy a "munka meghozza gyümölcsét", és hogy a mese végén "a jó mindig elnyeri méltó büntetését", és "aki korán kel, az este tízkor már földhöz vágja a sapkáját mérgében". Így aztán úgy alakult, hogy a Kobza-tanyán "központi engedéllyel" bármikor lemehettem alfába, senki nem nézett hülyének miatta. Arra azért mindjárt felhívnám a figyelmedet, hogy ez csupán nézőpont kérdése, mert "Hülyeországban" azt gondolják, hogy az okosok a hülyék, "Okosországban viszont éppen ellenkezőleg, ámbár egyetlen szál mégis összeköti e két ország lakóit, mégpedig az, hogy mindkét helyen azt gondolják, "ők az okosok". Na, kérem szépen ahogy így rendeztük az állásfoglalásunkat, már csak arra volt szükség, hogy egy ütős, megvalósítható tervet kellett készítenünk, aminek az alapja az volt, hogy Kobza Pista el akarta adni "jó pénzért" Tájfun nevű lovát. Miután mindketten az egyszerűség hívei vagyunk, ezt néhány pontban meg lehetett határozni, úgy mint hogy első pont - én jól lovagolom a Tájfunt, második pont - nyerünk valami figyelemre méltót, és ezáltal kikerülhetünk külföldi versenyekre, harmadik pont - külföldön eladjuk a lovat....Ennyi....! Ez volt a terv, már csak arra kellett ügyelni, hogy a tartsuk magunkat a tervhez...! Ilyen egyszerű, nem kell bonyolítani a dolgokat. Ez mellett persze megosztottuk a feladatokat is. Az én dolgom kizárólag a lovaglásra koncentrálódott, minden mást levett a vállamról a Pista, a Novák Dóri és még sokan mások akik a családhoz tartoztak, vagy barátok voltak, akikről el kell még mondanom, hogy valahogy mindenki elhitte, hogy ez ugyan egy "mission impassible", de ha Tom Cruisnak sikerült, akkor nekünk is sikerülni fog, és hidd el ha ilyen emberek vesznek közre nap mint nap, akkor egyszerűen természetes lesz, hogy lehetetlen dolgok lehetővé avanzsálnak. A terv első részét a Kiskunhalasi nemzetközi versenyen készültünk megvalósítani, és itt az én feladatom az volt, hogy elképzelem, amint nyerek Tájfunnal egy olyan számot, amire a lovas közvélemény felkapja a fejét. Ebben csupán annyi volt a nehézség, hogy bár 1.30-ig képes volt nyerni is, de afölött már inkább csak megállásra lehetett számítani, a közvélemény pedig beskatulyázta a lovat, gyakorlatilag senki nem tudta elképzelni, hogy akár csak 1.40-en is befejezze a pályát. Én viszont mást éreztem, és ez nagyon fontos, hogy az ember képes legyen saját megérzéseinek hinni, és ne hagyja magát eltántorítani attól, bárki is érvelne ellene. Ellenérvelők pedig mindig többen vannak, mint azok akik megpróbálják. Akkor engem a környezet is segített abban, hogy ne tántorodjak meg. Egy héttel a halasi verseny előtt megegyeztünk a Pistával, hogy minimum napi háromszor lemegyünk alfába, és én elképzelem részletesen hogyan fogok nyerni, ő pedig egyszerűen azt, hogy nyerünk, és ezt kiegészítheti olyan részletességgel ahogyan akarja. Ami tény, mindenki tartotta magát az egyezséghez, és napi háromszor elképzeltük azt, aminek Halason történnie kellett. Legalábbis szerintünk....hihihi...Nem akarom tovább próbára tenni a türelmedet, ezért elmondom, hogy minden az elképzelésünk szerint zajlott, így abban a helyzetben vagyok, hogy ezeket fényképekkel tudom illusztrálni, amiket David - egy angol, nagyon szimpatikus úriember - készített, és érdekessége még az, hogy nem vette tekintetbe a mindenkori lovasfotózás szabályait, tudniillik nem volt tudomása ilyesmiről. Azt kell még tudni, hogy amikor a vasárnapi napra neveztünk, két alternatíva volt, vagyis nagydíj, vagy kiskör döntő. Éreztem, hogy a ló képességeit tekintve teljesen mindegy hová nevezzük, ezért a nagydíjba írattuk be, ami jó eséllyel növelte az addig is szkeptikus tábort, többen konkrétan rákérdeztek, hogy szerintem egyáltalán befejezzük e a pályát. Tehát a nagydíjba neveztünk, és én a verseny előtti hetedik naptól kezdve úgy képzeltem el, hogy....:

...sok lépéssel fogom elengedtetni a lovat....itt éppen aggódva figyelem a kint szakadó esőt, de szerencsénkre a fedelesben volt még annyi hely, hogy ezt meg tudtam tenni, majd....

.... kevés vágtát követően keveset ugrok, lehetőleg nem nagyokat, nehogy megijesszem a lovat.....

....és utolsó ugrás gyanánt, mielőtt bemegyek a pályára, egy keskeny, nem túl magas oxert képzeltem el.....

...és még a pályára történő belovaglást is elképzeltem, nevezetesen, hogy lendületes vágtában lovagolok be....

...és a köszönés előtt a lehető legnagyobb kört teszem meg, hogy a lónak minél több lehetősége legyen körülnézni.....

...köszönni pedig egy ugrással szemben állok meg, amit véleményem szerint szívesen "megnézne" a lovam....

...a csengő után pedig lendületes tempót veszek fel......

.....és így ugrom az első ugrást.....közben én elképzeltem még öt másik ugrást is, de David ezt nem tudhatta, úgyhogy folytassuk ott ahol ő elképzelte a fotóin....

...a hetedik ugrás előtt járok éppen.....ügyelnem kell a tempóra és a távolságra a sor előtt, tudniillik ez a meredek hat vágtaugrással a hármasugrás előtt volt. Miután jól ismertem a halasi pályát és a helyi viszonyokat, ezért éppen úgy képzeltem el, hogy a főtribün előtt lesz majd a hármasugrás valamilyen vonallal kombinálva. Érdekességképpen még annyit, hogy durván éppen ebben a pillanatban becsípődött a derekam....Basszus, erre nem gondoltam...hihihi...

......jön tehát a hetes meredek....

...majd hat vágtára a hármas első eleme. Az elképzeléseimben itt mindig az szerepelt, hogy a csizmám satura zárva van, teljesen békén hagyom a lovat, csupán csettegéssel biztatom...

.....jajj more csettegsz ám.....de hát ha egyszer így volt tervbe véve.....a hármas közepe...

...a hármas vége elképzelésem szerint...nem azért fordulok balra mert gerincferdülésem van, csak hát arra volt a kilencedik ugrás....

....útközben a kilencedik felé.....

.....a kilencedik ugrás elképzelés szerint....itt én megint elképzeltem magamban pár ugrást, de Davidnek más volt az elképzelése...hihihi.....

.....az utolsó előtti ugrás a tizenkettedik előtt, és bár én azt képzeltem csak tizenkét ugrás lesz, idősebb Bánfi Vilmos más véleményen volt, és csak azért, hogy ki....szon velem, berakott egy tizenharmadik ugrást is.....

...a tizenharmadik s egyben utolsó ugrás felett.....de ezután sem volt vége az elképzelésemnek,

mivel azt is elképzeltem, hogy ha lejövök az utolsó ugrásról, nagyon örülni fogok. Körülbelül így.

Kobza Pista is pontosan úgy képzelte előzetesen, hogy a győztesnek járó takaróval ő takarja majd le a lovat...

...és az eredményhirdetésen minden más ló balra áll majd a Tájfuntól....!

Azonban ez csupán részeredmény volt, mivel a végső cél a ló eladását célozta. Erre is célirányosan készültünk, és pontosan két hónappal a halasi verseny után a lovat eladtuk annak ellenére, hogy azért sem adott volna senki még egy hajítófát sem. A Tájfunról szóló történetet már leírtam több részben, számunkra legalábbis meseszerű volt ahogyan a dolgok végig alakultak, hiszen szinte minden nap rácáfolt a valóságra, ez alatt a három hónap alatt egy elvarázsolt világban éltünk, szerencsés helyzetek követték egymást rendre, s végül úgy adtunk túl rajta, hogy top lovasok szinte sorban álltak érte. Videót a "Tájfun és az agykontroll" című íráshoz csatolva találtok, illetve a "Minden jó ha a vége jó" című bejegyzésben. Kezdettől fogva nagyon sok szerencsénk volt...! Azt azonban tudnod kell, hogy én úgy képzelem el a "Szerencsét", mint aki láthatatlanul itt lebzselne körülöttem, és ha azt látja hogy lusta vagyok, akkor csak legyint rám, viszont ha látja, hogy mint egy megszállott minden erőmet bevetve dolgozom, akkor az nagyon kedvére van, bár hagyja azt is hogy veszítsek, de ha újra és újra próbálkozom azt Ő nagyon szereti látni, olyankor a kedvencének tekint, és mintha ott sem lenne véletlenül taszít rajtam egyet, ami állandóan a célba segít. Véletlenül sem állítom, hogy én olyan fasza gyerek lennék, hogy csak felülök egy lóra és nyerek, de azt állítom, hogy úgynevezett lehetetlen dolgokat mindeddig csak azok tudtak megoldani, akik próbálkoztak vele. Ebben talaán segített egyfajta "ars poetica" is ami így hangzik : "Akinek nincsenek elérhetetlen vágyai, az az elérhetőt sem fogja elérni".....!