Jött a rendszerváltás, ami azt jelentette hogy az új rendszerben bevezették a modern nyugat egyik vívmányát a munkanélküli segélyt, és rengeteg embert elbocsátottak országszerte, így az Enyingi Állami Gazdaságnál is. Mi lovasok gyakran hallhattuk addig is, hogy ingyenélő piócái vagyunk a nemzetnek, ezért én nem vártam meg amíg felmondanak, hanem még befejeztem a szezont, aztán magam tettem azt meg.  

Királynővel az 1990-es Tenyészverseny 8 évesek döntőjében.

Itt pedig az eredményhirdetésen, ahol Kornél bácsi tűzi fel a szalagot. Ő is meghatározója volt az akkori lovassportnak, éppen úgy mint a nemrég elhunyt Hirling József, aki éppen valamikor ez idő tájt adta át a helyét és vonult nyugdíjba, ami sajnálatos módon egybeesett a lovasiskola aranykorának végével is.

Karenina a 90-es tenyész 8 évesek  elődöntője után. Amikor lovagoltam be a pályára, valaki beszólt, hogy akár ki is moshattam volna a nyeregalátétet előtte, én meg gyorsan visszaszóltam, hogy "nem biztos, hogy az nyeri, akinek a legtisztább a nyeregalátétje"...!....és én nyertem a számot...hihihi....A tribünön jobbról a harmadik Anka János, a szolnoki lovasok vezetője volt abban az időben. 

Itt pedig a nyolc évesek döntőjében, még befutottunk a tizedik helyre, valószínűleg nem a nyeregalátétem miatt....hihihi....

Itt a Királynővel a 90-es területi bajnokság eredményhirdetésén...! A díjat Hermann elvtárs adta át (akkor még mindenki elvtárs volt, csak utóbb lettek az elvtársakból urak...hihihi...).

Fülessel (Mámor) a területi könnyű kat. döntőjében. 

Királynővel az 1990-es Unyi Derby előtti bevonuláson. Akkoriban még az is dicsőségnek számított, hogy elindulhattunk. A versenyt - mint majdnem mindent  akkoriban - a Vili nyerte a Klárikával, és nagy meglepetésre a Zupán Peti lett a második, ha jól emlékszem Allegro nevű lovával.

...és a Derbyn. A sarokban Gyúrós Attila feje látszik, aki a Vili későbbi lovát Kemál-36-ot lovagolta ebben az időben még.

Mindezek után pedig, 1991 január 16-án ezzel az autóval hagytam el az országot, ami azért vallott bátorságra, mivel azt csupán a vastag festékréteg tartotta össze...!...Hiába no, akkor még a festék is más volt mint most..! 

Aztán keresgéltem a helyemet Németországban. Nyolc hónap alatt két helyen is megfordultam. A második helyem a Stumpfnál volt, ahol a Jani is megfordult előtte.......és ebben a panzióban laktunk Tirschenreuthban.

Amikor a Stumpfnál felmondtam, onnantól kezdve se pénzünk nem volt, sem pedig fedél a fejünk felett, mivel azt is a Stumpf fizette. A tulaj azonban nem küldött el bennünket, hanem felajánlotta, hogy amíg nem oldódik meg a problémánk, maradhatunk mint a ház vendégei. Hát példaként állítanám azok elé, akiknek az ilyesmi értéknek számít, és ellentmondanék azoknak is, akik a németek mentalitását ostorozzák...! Hála a Hargitai Janinak a problémám hamar megoldódott.........és egy közbenső állomás igénybevételével megismertem Herr Mayert, aki adoptált a méneséhez....

....ahol azt csinálhattam, amihez a legjobban értettem....hihihi...

Persze mindemellett lovagolhattam is, és rendületlenül bíztam abban, hogy a folyamatosan rám mosolygó Szerencsének nem fárad el a szája széle, a folyamatos mosolygástól. Volt a főnöknek egy bátyja, aki rendkívül jó kézügyességgel volt megáldva, és sokat dolgozott nálunk is a ménesen. Gyakran beszélgettünk, és az egyik ilyen beszélgetés alkalmával azt találta mondani, hogy "Hihetetlen számára, hogy én milyen pozitívan gondolkozom, pedig a körülmények ezt nem nagyon támasztják alá"...! Igen, mert elmondtam neki, hogy én majd egyszer olympiára fogok menni, miközben lapátoltam a szart rendületlenül. Abban az időben minden magyar lovas olympiára akart eljutni, a németek meg nem értették, mivel számukra az olympia is csak egy verseny volt, ahová az megy akinek van rá lova. Ady (Adolf, így hívták a főnök bátyját, mert a család hetedik gyermekének mindig az adott kancellár nevét adták...hihihi...Ebből azt is tudhatod ki volt a kancellár abban az időben...hihihi....) elmondta azt is, hogy a főnök még efféle tanfolyamon is részt vett, amit később minden nála dolgozónak el kellett végeznie (az irodában). Így irányult a figyelmem az agykontroll felé, és ebben az időben találkoztam egy speciálisan lovas könyvvel is, amit egy amerikai díjlovas írt, a neve Jane Savoie. A könyv címe "Winning feeling"...Nem szeretném a könyvet lemásolni ide, csak a lényegre szorítkoznék. A nő leírja, miképpen jutott be az 1992 Los Angelesi olympia amerikai díjlovas csapatába annak ellenére, hogy előtte erre nem sok esély kecsegtette. És persze leír egy csomó konkrét módszert arra vonatkozóan, hogy miképpen haladjunk lépésről lépésre a célunk felé. Ennek lényege persze a sok munka általi önbizalom felépítése, és a győzelem megtervezése, és amit a cím is sejtet, hogy úgy halad előre, hogy visszaemlékszik a korábbi sikerekre, aminek nem kell feltétlenül versenynek lennie, lehet bármi, ami fontos lépcsőfoknak számított az életében. Tulajdonképpen a siker ízét idézte fel újra, és ezt az ízt áthelyezte az új projectjébe. Munka után pedig leült a boksz elé, és még egyszer átgondolta mit végzett aznap, milyen hibákat vétett, és azokat ott a fejében rögtön kijavította, hogy másnap azt a hibát már ne kövesse el.  Munkakezdéskor szintén leült, és átgondolta hogyan fogja megoldani az aznapi feladatokat.....Dióhéjban ennyi, lényeg az, hogy sok mindent ebből már addig is csináltam, ha nem is tudatosan, a maradékot pedig egyszerűen adoptáltam, és továbbra is rendületlenül bíztam abban, hogy egyszer csak majd történik valami rendkívüli. Addig is magamtól kijavítottam egy rakás hibámat úgy, hogy mindig megkérdeztem másokat, szerintük mit, és hogyan kellene csinálnom, majd ezeket a tanácsokat magamra szabtam. És amikor már elég jól el tudtam képzelni a dolgokat, észrevettem, hogy már nem is akarok feltétlenül az olympiára menni, ami kicsit zavart ugyan, de jó mesterember módjára elláttam a munkámat minden nap, beletörődtem a sorsomba, hiszen már abban az időben is a pénz beszélt, én meg csak ugattam feleslegesen....És ekkor jött a Django, meg a Räuber, akik annyiban változtatták meg az életemet, hogy élesben tudtam kipróbálni az addig gyakorolt módszereket, amit addig csak középszintű versenyeken alkalmaztam, de hát kit érdekel a középszint...!?Ez Djangoról a legismertebb képem.....

....de van ilyen is...hihihi...Gyakran jártunk terepre vasárnaponként.

Na és a Räuberről se feledkezzünk meg, ő volt életem első mestermunkája, mivel olyan dolgokra sikerült rávennem, amire addig senki kedvéért nem volt hajlandó. Sokat segített, hogy ott volt mellette a Django, mert különben eszembe sem jutott volna egyáltalán magasugratásban elindítani. Így viszont Prágában két lóval is megugrottam a 2.10-et, aminek megnyerésére már tudatosan készültem fel. Amikor eljöttem Németországból, azt hittem, "oké kipróbáltam, működött és ennyi, lépjünk tovább", ám ekkor még nem tudtam, hogy az igazi főpróba még hátra van....!