Néha úgy hoztak be csikókat a legelőről, hogy a tulajdonos maga sem tudta becserkészni az  “áldozatot”, és ilyenkor szinte kivétel nélkül azt a módszert követték, hogy valamilyen csellel  beterelték a lovakat egy futóba, nálunk pedig egyenesen a bokszba lettek beengedve, aztán  “kiegyelték” a fölösleget. Olyan is előfordult, hogy négy ló volt a futóban, annak ellenére,  hogy csak a három éves csikót akarták volna kivenni a csapatból, de ment vele a két éves  tesója is, meg az anyja is aki mellett még ott volt a választási csikója. Amikor megjöttek,  szerencsére éppen a két nagy csikó állt hátul, így sikerült rögtön külön választani őket az  anyjuktól, bár egy hétig nem tudtunk bemenni hozzájuk, mert etetni is csak csúzlival lehetett  őket, és csak egy hét elteltével könyvelhettük el, hogy a két ló külön bokszban lakik. A tulaj  nem akart kísérletezni vele, hogy kiveszi a két évest, inkább ott hagyta nálunk azt is  “handling”­ re. Ezt már említettem az előző részben, hogy az írek a két éves csikókat  odaadják néhány hét erejéig erre specializálódott helyekre, hogy mire egy év múlva eljön a  “breaking” ideje, a csikó kezelhető legyen, adja a patáit, lehessen vezetni, tűrje a  felszerelést, és szokjon hozzá az ember közelségéhez. Ehhez azt is tudni kell, hogy a  legtöbb csikó három évig a szabad ég alatt létezik, ezért aztán nem kis sokkot jelent nekik  “civilizálódni”. Nos, amikor már kezelhető a csikó, elkezdődik a “driving”, azaz a két futószár  közötti hajtás.
 
A képen Rinkát hajtom két futószár között. Ő nem a Tom istállójában állt, már írtam  róla, hogy milyen “brutálisan “ sikerült betörni.
 
A másik képen éppen a Tom  hajt, egy már meglehetősen előrehaladott állapotban  levő csikót. Általánosságban azonban ezt a Jordan végezte, de előfordult, hogy  egyszerre tíz csikó is várt a sorára, így volt hogy ketten is “masíroztak” az istállót  ölelő utcákban.     A két futószár közötti hajtás egyik nagy hasznát abban látom, hogy a csikó hozzászokik  ahhoz a szituációhoz, hogy “ő megy elől”. Sok csikó ugyanis sokáig nem képes önállóan  boldogulni, mindig szükség van egy vezető lóra, vagy valakire, aki a kritikus részen elvezeti  a lovat. Itt is vezeti először valaki, de amint lehet, magára hagyják, mögötte a lovassal, aki  megpróbálja minden lehetséges szituáción keresztül hajtani. Így például ha autó jön szembe  vagy hátulról, félreáll és megvárja míg elmegy, belehajtja víztócsákba ahol megállt a víz,  közel mennek a fehér plasztikba csomagolt szénabálákhoz, vagy éppen bementek a  szomszédok udvarába egy üdvözlésre. Eközben a lovas a futószárral hajtja a lovat oly  módon, hogy  egyszerűen hozzáüti a ló testéhez, combjához. Ezzel a csikó azt is szokja,  hogy nem ördögtől való dolog az, ha egyáltalán hozzáér valami. Ne felejtsük el, hogy nem  álmos tevékről beszélünk, hanem olyan lovakról, akik minden tekintetben érzékenyebbek az  átlagosnál. Persze hajtás közben is fordulhatnak elő nem várt események, mert volt olyan is,  hogy az utat szegélyező kőfal tetejéről, csak nagy nehezen tudtuk lecsalogatni a delikvenst,  mert megijedt egy akármitől, és az elefánt az egér ölébe ugrott félelmében.Teljes  részletességgel nem tudok kitérni az összes lehetőségre, ami a hajtásban rejlik, de van még  egy nagyon fontos dolog amit említenem kell. A hajtás során a csikó megtanul  szársegítséggel fordulni. Korábban mindig körön, futószárazással készítettem elő a lovakat,  és amikor felültem rájuk, még napok teltek el azzal, hogy egyáltalán menjen lehetőleg  egyenesen előre, illetve a fordulást is még csak ez után tanulta meg fentről. Egy tapasztalt  lovassal ez sem probléma, viszont egy “gyengébb” lovasnak ez már komoly problémát  okozhat, illetve a csikó is a maga szemszögéből kezdheti látni a világot, és előfordulhat,  hogy szaknyelven szólva “visszanyal a fagyi, a nyúl feljebb lép a ranglétrán, és elkezd (a  szabadságtól megrészegülve) össze vissza lövöldözni”. Ha visszagondolok, korábban sok  bosszúságot megspórolhattam volna, ha rászánom az időt, de hát mi ezt nem így tanultuk.  Azt azonban hozzátenném, hogy jobb később, mint soha, és mivel nekem az az egyik  legnagyobb félelmem, hogy hülyén halok meg, ezért hajlandó vagyok minden időben bármit  adoptálni ami célszerűen működik. Nos tehát, összefoglalva a két futószár közötti hajtás  során, a csikó ­ mondjuk úgy ­ betekintést nyer az egyenesen előremenésbe, illetve a két  száron fordulásba, ami mindjárt három sarkalatos pontját tartalmazza a fiatal ló  kiképzésének. Amikor ezeket már jól csinálta, Jordan behajtotta a futószáras körbe, és  teljesen normálisan futószárazta, csak éppen még mindig két szárral. Eddig tartott a Jordy  feladata, innentől kezdve én vettem át a csikót, de Jordan végig ott maradt velem segíteni. A  következő lépésben ahhoz kellett hozzászoktatni a csikót, hogy bármilyen szituációban,  őrizze meg angolos hidegvérét, végtére is telivérekről beszélünk. Ez a bokszban vette  kezdetét oly módon, hogy egy általam speciálisan erre a célra készített pálcával, úgymond  végigtapogattam az egész testét, a fülétől a farkáig.
 
Ez volt az ominózus pálca. A kép azután egy évvel készült, miután Svájcba jöttem.  Valamelyik sarokban megtalálták, és feltették a Facebookra, kérdezvén, hogy mi  legyen vele. Egy másik kollégánk a szomszéd istállóból ­ ahol egyébként szintén  sokat foglalkoztattak mint nevelési tanácsadót ­ válaszolt helyettem. Azt írta, “That  should b put in a glass case”, azaz szerinte üvegvitrinben lenne a helye. Ilyen híre volt  ennek az öreg megtépázott pálcának, aki soha nem bántott egyetlen lovat sem,  viszont megtanította őket együtt élni az emberekkel, ami addig nem volt az erősségük.  Egy méternél is hosszabb volt, és széles, nagy szivaccsal kipárnázott csapó volt rajta.  Ezzel mindenhová biztonsággal odanyúlhattam, úgy mint az első és hátsó lába közé  is, ami olykor annyira érzékeny volt, hogy a ló a földre rogyott miközben a mellső  lábai között ütögettem a lábai belső oldalát. Gyakran, ha az ágyékánál illetve a hátsó  lábai között “tapiztam” vele a lovat, némelyik két lábbal rúgott. Nyilván ilyenkor azzal  is tisztában kell lenni, hogy miképpen tartsa az ember elől a lovat (semmiképpen se  tartsa más helyetted), tudniillik hiba esetén nem biztos, hogy a pap kiért volna időben  feladni az utolsó kenetet, és mivel nem szívesen gyóntam volna meg ­ pap híján ­  Jordynak az összes bűnömet, ezért kínosan ügyeltem a megfelelő szármértékre, a  megfelelő távolságra, és ha rúgott, rögtön magam felé húztam a fejét.   
 
Ezen a képen már egy “magasabb tudományos fokozattal” bíró lovon végzem az  egyébként mélységesen megvetendő “tapizás” műveletét, amit az első alkalomtól  kezdve egészen addig végeztem minden nap felülés előtt, amíg az okafogyottá nem  vált.    A nyeregre fokozatosan(kezdetben kisebbeket) különösen nagyokat ütöttem, ami hatalmas  csattanásokkal landolt, de azért ügyeltem arra, hogy az egyébként is kiélezett rémületét,  számára elfogadható határok között tartsam. Pár nap alatt annyira megszokták, hogy  csinálhattam amit akartam, csak álltak bambán és néztek rám, hogy ez a hülye mit  hadonászik itt ezzel a nagy bottal. Itt következett az a jelenet, hogy fel kell ugrani a ló hátára  keresztbe. Persze ez sem volt egyszerű, mert ettől mindegyik rettegett, és amikor kicsit  berogyasztottad a térded, akkor jobb esetben csak próbált elmenekülni, rosszabb esetben  rögtön rúgott. Na mármost ebben az esetben is kellett egy kicsi futballista érzék a jó  helyezkedéshez, mivel itt is az a helyzet állt fenn hogy az ír katolikus egyház külön miattunk  nem volt hajlandó felállítani egy ambulanciás osztályt, de Jordan egyébként is mindig azt  mondta, hogy ez miatt egyébként sem kell aggódnom, mert az öngyilkosokhoz nem megy ki  a pap….hihihi…..! Ez a felugrás dolog azért nagyon fontos a telivéreknél, mert adódhat  olyan szituáció, hogy a jockeynak segítség nélkül kell felugrania a lóra, és volt rá példa,  hogy felugrás közben úgy elrúgta, hogy mindkét sípcsontján nyílt töréssel vitték kórházba.  Ám ha gyakorolja velük az ember ezt is megszokják, és közömbösen tűrik az ugrándozást.  Ilyenkor egyre közelebb ugrottam hozzá, aztán elkezdtem először finoman, majd egyre  erőteljesebben rángatni a nyerget rajta, miközben tovább ugráltam mellette mint egy
hülyegyerek, majd párszor jól lerántottam a kengyelszíjat, és egyre nagyobb ugrásokkal  egyszer csak fent voltam keresztbe a nyeregben….
 
A képen ismét Rinka látható a fent említett szituációban…. ​ és innen folytatom