Kilencen voltunk testvérek három anyától, egy apától. Gazsi bátyámat a Facebook segítségével ismerhettem meg, s az ott történt levelezésünket annyira érdekesnek találtam, hogy úgy döntöttem megosztom a blogomon is azok okulására, akik azt gondolják, hogy ma nagyon nehéz az élet, s ennél lejjebb már nem lehet. Ezúton közzéteszem a levelezésünk egy részét, ami 2010-ben kezdődött, amikor is a Fb.-n megkeresett egy Gus Panyi nevű ember, aki Kanadában élt, és megírta, hogy Mezőkövesdről származik, sőt akár még az is lehetséges, hogy testvérek vagyunk. Miután válaszoltam, valóban kiderült, hogy bár mi sohasem találkoztunk, egy apától származunk. Gus azaz Panyi Gáspár Mezőkövesden született, 85 évvel ezelőtt. Leveleiből kiderült, hogy amint tíz éves lett, apánk az akkori szokásoknak megfelelően, három nyáron keresztül kiadta tanyára bojtárkodni, ahol embertelenül bántak vele, kegyetlen állapotok uralkodtak, de ő nem beszélt ezekről a dolgokról senkinek, maga sem tudja miért....Egy biztos, olyan gyűlöletet szítottak benne ezek az emberek, hogy nem látott a gyűlölettől....( Csak hozzáfűzöm, hogyha ezt az én fiammal követné el valaki, egyenként tépném ki a karjait, lábait és a hátába állítgatnám őket....!) Ekkor döntötte el, hogy amint teheti világgá megy. Tizenhárom évesen már kiszolgált a család kocsmájában, s együtt jártak apámmal vadászni, aki fővadászmester volt. Tizenöt évesen belecsöppent a világháborúba, az oroszok elől gyalog, batyuval a hátán menekült az egész család Mosonmagyaróvárra, miután Kövesdet sztálinorgonával bombázták az oroszok megállás nélkül. Keserves út volt....! Óváron négy hónapot töltöttek menekültként, s eljártak a vadásztöltény gyárba dolgozni, ahol akkor éppen páncélöklöt gyártottak a németeknek. Ez idő alatt őt beosztották két kényszermunkás zsidóval együtt lövészárkot ásni, és saját szavaival - "Szegény zsidók nem mertek előttem beszélni, mert féltek, hogy elárulom őket. Ez volt a fasiszta fejmosás eredménye, fiatalon hittünk vakon. Nem vagyok vallásos, de hiszek a Mindenhatóban, és ennek köszönhetem, hogy képes voltam megváltoztatni akkori álláspontomat a zsidókérdést illetően...!" Amint visszatértek, se pénz se ennivaló, csak cserepiac volt. Sót nem lehetett kapni mert minden sóbánya Romániában rekedt. Egy kiló sóért lehetett venni egy nadrágot, két kiló vajat, két tyúkot, vagy ahogyan a piac diktálta. Gazsi bátyám 15 évesen útra kelt Bözsi nénémmel Romániába, hogy sót szerezzenek, amit itthon majd eladhatnak. Egy tehervonat tetején utaztak esőben, viharban, szélben Csengerig. Ott átszöktek a zöldhatáron, s gyalog mentek Szatmárnémetibe, ahol a helyi magyarok segítettek nekik olcsón sót venni.  Fejenként 35 kiló sóval a hátukon indultak vissza sötét éjszaka Csengerbe, ahol csak két nap múlva indult az első tehervonat Pest felé, aminek a tetején hazaindultak. Nagyon esett az eső, a sót meg kellett védeniük, ezért ők ronggyá áztak és fagytak, a Keletiben át kellett szállni egy másik tehervonat tetejére, de végül is a sót szárazon hazaszállították Mezőkövesdre, ahol aztán el lehetett cserélgetni minden egyébre. Kövesden orosz parancsnokság volt, mindenkinek a kolhozba kellett menni dolgozni, ami hasonlított a kényszermunkára. "Halottakat ásattak fel velünk, akik az ostrom alatt elestek, majd a templom melletti téren újra temettük őket..." Statárium volt, a puskákat be kellett szolgáltatni. Egyik alkalommal Gazsi bátyám talált egy tus nélküli vadászpuskát a sárban eldobva, amit a kabátja alatt haza vitt. Húst nem lehetett kapni enni meg kellett. Apánk puskatust faragott, töltényt is úgy kellett gyártani hozzá, nagyon elmés módon. A németek aláaknázták a kövesdi vasúti hidat de már nem tudták felrobbantani, az oroszok meg kiszedték a robbanószerkezetet belőle, de a többit ott hagyták. ebből szedte ki Gazsi bátyám az ekrazit nevű robbanóanyagot, mintegy fél kilót, amiből aztán töltényt gyártott úgy, hogy még az elsütő szerkezetet is nekik kellett házilag megcsinálni. Sörétet úgy készítették hogy az ólmot felaprították, majd két deszka közt gömbölyűre sodorták, és betöltötték az úgynevezett levente puska hüvelyébe, aminek a gyújtószerkezetét is át kellett alakítaniuk. Lám a szükség milyen találékonnyá teszi az embert....! A pincében kipróbálták és működött is. Másnap kora hajnalban indultak ki a határba vadászni, de nagyon vigyázni kellett, rengeteg volt a besúgó, ezért két darabban a kabát alatt vitték a puskát, és első alkalommal azért még kikötötték egy fához, s madzaggal sütötték el, mert féltek, hogy felrobban. Végül is működött, tudták használni. Itt ismét a saját szavaival folytatom.

"Nem voltam még 17 éves, amikor börtönbe kerültem, önvédelemből elkövetett, halált okozó súlyos testi sértés miatt, a bíróság azonban felmentett a vád alól. Ezt követően 1947 húsvétjának másnapján hagytam el Mezőkövesdet, de a határt csak '48 tavaszán léptem át. Egy évig dolgozgattam itt ott tanyákon éhbérért, mindenhol nagyon szerettek és segítettek ahol tudtak. Végül elértem Hegyeshalom környékét, amit jól ismertem még abból az időből amikor a háború vége felé Mosonmagyaróvárra menekültünk. A határtól két kilométerre egy kukoricásban húzódtam meg, ahol három napig vártam arra a lehetőségre, hogy az időjárás viharosra forduljon, mert így nagyobb volt az esély a sikeres szökésre, s amint ez megvalósult elindultam. Vigyázni kellett, mert a határon túl még 16 kilométeren keresztül húzódott az orosz zóna, s csak onnan kezdődött az angol zóna. Ezt elérve egy menekülttáborba  kerültem, ahol napi egy szelet kenyér, meg egy tányér leves volt az eledel. Európa romokban hevert, senkinek sem volt semmije, a helyzet kibírhatatlannak tűnt. Aztán az idegenlégió többszörös megkeresését elutasítva, végül igent mondtam, mert ott legalább enni adtak. Vonattal vittek Marseillebe, útközben kétszer megszöktem, de mindkétszer elkaptak. Se papír se pénz, nem volt hova menni, s hogy ne csukjanak börtönbe kénytelen voltam bevallani, hogy a légióba jelentkeztem. Marseilleben volt az idegenlégió kiképzőközpontja, a kikötőben a Fort St. Nicolas erődben. Itt kezdődött a kiképzésünk első három hete, amit sokan egyszerűen csak kínzásnak neveztek. Ekkor átszállítottak minket Afrikába, Oranba, ahonnan a légió afrikai főhadiszállására kerültünk Sidi-bel-Abesbe. A kapura az volt kiírva, hogy Legio patria nostra, azaz a légió a mi hazánk. Alá az volt kiírva, hogy figyelem új légiósok, ide úgy léptek be mint az oroszlán, de úgy léptek ki mint egy bárány.  Ez már magában is ijesztő volt. Akkoriban Franciaország az Indokínai gyarmatain hadakozott, kellett nekik nagyon az ember. Volt is sok szerencsétlen menekült, német SS katonák, meg a szokásos világ bűnözői. Ebből a jöttment népségből harcoló légionistát faragni csak kegyetlenséggel lehetett. Hat heti gyalogos kiképzés után jelentkeztem ejtőernyősnek, ami a légióban is újnak számított akkor még. Októberben indultunk Indokínába, az út 29 napig tartott. 47 hónapot voltam Észak-Indokínában, Hanoiban. Kilenc bevetési ugrásom volt, háromszor sebesültem meg, kétszer súlyosan. Tizedes lettem, apánk is az volt. Fiatal tökfejűségemmel még ezek után is hős akartam lenni, de később megjött az eszem, s igyekeztem a veszélyes helyzeteket elkerülni. A zászlóalj két év után tért vissza Afrikába, mi ötvenketten önként maradtunk, s beosztottak reguláris franciák mellé, akik sohasem vettek részt harcokban. Könnyű volt, ezek úgy tekintettek ránk légiósokra mint valami istenekre. Innentől már könnyebben haladt az idő, nemsokára letelt az öt év, és én aláírtam további két évet a francia hadseregben, ahol mint légiós tizedest, három hónap szolgálat után automatikusan őrmesterré léptettek elő. Freiburgba helyeztek a francia zónába a rendőrséghez tolmácsnak. A háború után a légió harminc százaléka német volt, húsz százaléka pedig beszélte a nyelvet. Franciául folyékonyan, németül pedig jól beszéltem. Innentől kezdve már sokkal jobban ment a sorom. 1955-ben szereltem le, és jöttem át Kanadába. Az volt a tervem, hogy itt is beállok katonának, de mivel akkor még nem beszéltem angolul, nem vettek fel. Semmilyen mesterségem nem volt, igaz munka sem nagyon. Favágónak álltam, ahol óriási fákat döntöttünk 20-30 fokos hidegben, térdig érő hóban. Kanadában megvan az az előny, hogy nem kell a mesterségedről papírt mutogatni, elég ha jól tudod művelni azt. Így aztán hamar elsajátítottam az építő mesterség minden csínját bínját, de az első tíz évben számtalan helyen dolgoztam, többek között egy elmegyógyintézetben, és egy uránbányában is. Egy kanadai nőt vettem feleségül, akitől három lányom született......"

Nos, eddig Gazsi bátyám életének egy embert próbáló részlete, s ehhez csak annyit fűznék még hozzá a "Grizzly" című film egy idézetét felhasználva, hogy "A próbát mindenkinek ki kell állnia, de az sohasem akkor és úgy történik, ahogyan azt mi szeretnénk...!" Ehhez még csak annyit fűznék hozzá, hogy az élet senkinek sem könnyű, de az rajtad múlik, hogy milyen nehéznek akarod érezni azt...! Gazsi bátyám ez év május 17-én töltötte be 85. életévét....Isten éltesse sokáig....! Egy korábbi levelében azt írta, hogy "Mielőtt letenném a kanalat, szeretnék veled találkozni  Gyuri öcsém....!" Hát remélem ez még össze fog jönni....!