1991. január 16-án hagytam magam mögött Magyarországot először, hogy idegenben keressek boldogulást. A lányom két éves volt akkor. Aztán a boldogulásnak majdnem hamar vége szakadt, mivel amikor három hónap múlva  először látogattam haza, a lányom elhúzódott tőlem, mintha idegen lennék neki. Később rendeződött a helyzetünk, ők is kijöttek, s bár feketén voltunk mint Mátyás király serege, mégis mindig minden megoldódott valahogy.  Ami pénzt kerestem azt arra költöttem, hogy részenként megvettem azt az istállót, amit ma Halomi lovardának nevezek. '97-ben hazaköltöztünk, majd gyorsan beindult a "pénzverde", ami azt jelentette, hogy elvertem az összes pénzemet, s az istálló még félig sem volt készen, mire feleszméltem már csak az üres zsebeimet tapogathattam. Aztán belevágtunk úgy félkészen. Egy ember volt akkoriban rajtam kívül, aki hitt benne, hogy ebből még akármi is lehet, mindenki más leginkább azt tartotta róla, ebből nagyon nehéz lenne akármit is kihozni. Az az egy ember a Sarok Toma volt. Amikor odaszegődött, még nem tudhatta, hogy egy év múlva majd junior magyar bajnok lesz. Honnan tudhatta volna. Nem volt se lovunk, se pénzünk, csak egy lepusztult istállónk, ahol a patkányok komoly harcot vívtak velünk azért, hogy megtarthassák addigi pozíciójukat. Tomával dolgoztunk már együtt Bodméron egy fél évet, amikor én eljöttem, ő maradt  még mert azt hitte, ott megkapja majd azt a lehetőséget, amire tehetsége predesztinálta. További félévbe tellett neki, mire elhitették vele az Istvánék, hogy nem tud lovagolni. Akacs Peti írta egyszer, hogy "hát igen, nagy szellemi műhely volt ott Bodméron"...! Igen, még a csapból is az a szellemi műhely folyt, és próbáltak engem is "beszellemifolyásolni", de nekem a tapasztalataim ellenkeztek a szellemi műhellyel, így nem engedtem magamat eltéríteni az általam jónak vélt útról, ami nem jelenti azt, hogy az általuk képviselt elvek rosszak lettek volna, csak éppen nem nekem voltak azok kitalálva. István szerint, ha valaki rábízta volna magát, abból ő minimum Európa bajnokot tudott volna faragni. Nyilván a terv része volt, hogy ha újat akarsz építeni le kell bontani a régit. Nos, a Tománál már lebontották a régit, ő meg nem várta meg, hogy Európa bajnok lehessen, inkább eljött "üres telekkel" hozzám, hátha a régi palota helyére tudnánk még egy kis viskót felhúzni. Aztán junior bajnok lett, de nem azért mert  bármi újat tanítottam neki, hanem  mert én meg azt hitettem el vele, hogy nem kell oda semmit építeni, ott van az a régi palota, csak hagyta, hogy benője a gaz. Én nem vagyok edző, csupán foglalkoztam gyerekek, felnőttek edzésével is, és hamar rájöttem, hogy a lényeg nem az, hogy "gyere rá jobbról", meg "gyere rá balról", hanem az, hogy amennyiben érdemes rá, akkor elhitesd vele, hogy bárki képes bármire, ha eltökélten hisz önmagában, s ezt a hitét nem adja fel az első, a második, a harmadik és még a sokadik vereségénél sem. Csakhogy, itt van a kutya elásva, tudniillik mi is és mindenki más egész életén keresztül mást sem hall csak, azt hogy "siker", "eredmény", "győzelem", "nyereség" és még folytathatnám. A vereségről pedig mindenki diszkréten hallgat, mintha az nem is létezne, holott nagyon is létezik. Életünk legnagyobb részét a vereség, veszteség teszi ki. És hogy ez miért van így, annak az az oka, hogy úgy nőttünk fel, hogy nem szabadott róla tudomást vennünk, és amikor nagyon sokszor az életben győzelem minőségű eredményt könyvelhetnénk el, már azt is a vereségekhez soroljuk. Mondok példákat. A futball VB.-n az ezüstérmes az végső soron vesztes. A Forma 1-ben szintén, később senki sem fog emlékezni a második nevére. A profi bokszban is csak a világbajnokot jegyzik. A lovaglásban is csak a legjobb számít, bár a szöuli olympián egy Karsten Huch nevű német lovasnak, - aki egyébként bronzérmet szerzett - nagy hírverést csaptak annak idején 1988-ban. Ennek csupán az volt az oka. hogy a német nagyágyúk mind becsődöltek, és mivel a csapatban sem voltak helyezve, ez volt a német ugrósport egyetlen érme azon az olympián, kvázi ő mentette meg a németek becsületét. Aztán ott van az atlétika, ahol szintén csak a legjobb eredményét értékelik, aki második lesz az már a vesztesek táborát gyarapítja. Ki emlékszik például Szalma Lászlóra...? Pályafutása alatt szinte mindig benne volt a legjobb ötben, nyolc méter feletti eredményekkel. Szerinted érdekelt ez valakit...? Engem igen, de erről még majd később......Na, de ott tartottunk, hogy az eb ott van elhantolva, hogy a vereséget el kell kerülni minden áron. Hát hogyan tartana ki az a büdös kölök több vereségen keresztül, mikor mi meg azt sulykoljuk bele, hogy abból már egy is sok. Ettől már én is ideges lennék, meg depressziós. Aztán ha ez még nem lenne elég akkor jövünk mi szülők, akik jót akarunk a gyereknek, meg akarjuk óvni a kellemetlenségektől, mert hát ami kellemetlen az a vereség. Holott ha megnézed, a természet úgy csinált nekünk immunrendszert, hogy végig betegeskedtük a gyerekkorunkat, aztán egyszer csak erősek lettünk. Amikor a Lillát elkezdtem tanítani lovagolni, láttam, hogy lenne tehetsége az ugratáshoz. Meg se kérdeztem, hogy akarja-e vagy sem, elkezdtem kiaknázni az aranybányát, mivel ugye a tehetséget azt kutya kötelességünk még az életünk árán is kiaknázni, legalábbis ezt szajkózza az állam, az egyház és a többi.. Aztán nem sokára azon kaptam magam, hogy kiabálok a saját gyerekemmel, aki épphogy elmúlt hat éves, mert nem jól hajlítja a lovat, amit pedig már minden három éves fél kézzel elintéz, csak ő nem képes rá.....!...Amint eljutott a tudatomig, mit művelek, rettenetesen elszégyelltem magam, és azután is foglalkoztam a Lillával, de akkor már csak játszottunk, illetve olyanokat csináltattam vele, amin láttam, hogy élvezi. A későbbiek folyamán sem szóltam bele, hobbi szinten ma is lovagol. Az Albinál már nem is próbálkoztam a lovaglással, az ember tanul a hibáiból........... Belőle harcművészt akartam faragni helyette.....Persze nem tetszett hogy nem akar harcművész lenni, mivel minden öt éves gyerek tud már fejre rúgni.... Nagy nehezen belenyugodtam, ő meg kitalálta, hogy elmenne focizni, mert lesz egy felmérés, és így tovább. Nem is volt ezzel semmi baj, csak nem mondták neki, hogy a hülye apádat hagyd otthon, mert neki úgysem lesz jó semmi.......Ott fintorogtam a terem sarkában pont úgy mint azok az apukák akiknek bent lovagol a gyereke a pályán, fél szemmel őt figyeli a gyerek, a másikkal meg megpróbál koncentrálni a feladatra.... Aztán amikor látja, hogy apa földhöz vágja odakint a sapkáját, akkor tudatosul benne, hogy ő egy lúzer, mert soha nem sikerül neki úgy végrehajtani a feladatot ahogyan azt az okos és mindent tudó apa elvárja. Lilla szólt rám finoman cizelláltan, hogy nem kéne bunkónak lennem az öccsével, mert ha nem látnám, akkor ő éppen most próbál megtenni mindent azért, hogy azt a magas nívót - amit még én sem lennék képes megcsinálni - teljesítse. Na, itt még jobban elszégyelltem magam mint annak idején, mert magamtól nem vettem észre, hogy bunkó voltam.........Nem sokára rá gazdaságilag bemondtam egy újabb betlit. Két dolog miatt nem kötöttem fel magam. Az egyik, hogy nem volt pénzem kötélre, a másik meg hogy szeretem a kihívásokat, bár Írországba úgy mentem ki, hogy nem hívott ki senki. Amikor elbúcsúztunk a Ferihegyen Albi még nem volt nyolc éves, de én azt gondoltam, van már olyan nagy, hogy nem okoz neki törést a távollétem. Hát nem volt....! Kicsit tovább tartott mint a Lillánál, de egy-két év múlva már nála is észrevettem, hogy már nem olyan a kapcsolatunk mint régen. Ez a huszonkettes csapdája, mert haza nem mehettem, hiszen ugyan akkor lett volna szerelem meg minden a családdal, de viszont nem lett volna mit ennünk. Gondoltam elmegyek egy fényevő tanfolyamra, aztán majd megtanítom a családnak is, és ezzel minden probléma megoldódik. Ez csupán azért fulladt kudarcba, mert azoknak a kurva kutyáknak (Volt vagy hét akkoriban....), az isten fénye sem volt elég, így mindig éhesek maradtak, Albi pedig egyre távolabb került tőlem. Aztán tavaly eljutottunk a mélypontra, és én megpróbáltam mindent, hogy visszaszerezzem a fiamat. Rádöbbentem arra, hogy ott követtük el a hibát, hogy nem hagytuk a maga útján járni, nem hagytuk, hogy megízlelje a vereség ízét, és hogy az teljesen természetes, nem kell félni, megijedni tőle, sőt az sem baj, ha valaki nagyon sokszor veszít, de ha elég kitartóan hisz magában, akkor a vereségből szép virág nőhet ki. Én négy éves koromban tanultam meg biciklizni, egy huszonnyolcas női biciklivel. Először apám tartott hátulról, aztán elengedett mihelyst önállóan el tudtam lökni magam a földtől. Később egy tekerésig jutottam aztán jött a zakó, majd két tekerés után zakóztam, estére elértem vagy tíz tekerésig. Másnap reggel már korán toltam kifelé a bringát, és magam is meglepődtem, mert akkorra már tudtam biciklizni. Na, szóval Albinál sem adtam fel. Még Írországban kezdtem el naplót írni, és ehhez kifejlesztettem egy régies hatású szépírást, amit nagyon megszerettem. Kézzel írtam a fiamnak hat oldalas leveleket, amelyben leírtam neki - a teljesség igénye nélkül -, amit akkor kellett volna elmondanom neki mielőtt kimentem. Azt is megírtam neki, hogy nagyon szeretem, és azért írom kézzel a leveleket, hogy érezze, nekem ő nagyon fontos. Nyilván ha géppel írom negyed annyi idő alatt elkészültem volna. És elkezdett oldódni köztünk a jég, s talán ma elmondhatom, hogy visszahoztam a sírból a kapcsolatunkat, bár ez korántsem volt ilyen egyszerű, de a részletek már nem ide tartoznak. Azt gondolom, sokan vagyunk ilyenek mint én, sok család megy tönkre a szar koncepció miatt, és azt gondolom, erről csak mi tehetünk, el kellene fogadnunk hogy a vereség létezik, de korántsem olyan rossz dolog mint ahogyan ezt az "okosok" állítják. S akkor talán a gyerekeinknek esélyt adnánk arra, hogy megtanuljanak egy esést követően felállni a földről. Mondtam, hogy visszatérek még Szalma Lászlóra. A német Wikipédia a legjobb magyar atléták között tartja számon, a magyar Wikin nem találtam róla semmit, bár nem zárom ki, hogy létezik. Nyitott gerinccel született, az orvosok még az iskolai testneveléstől is eltiltották. Aztán megunta, és a szülőkkel egyetértésben saját felelősségére elkezdett atletizálni. Már abban az évben nyert valami ifjúsági országos bajnokságot, aztán elindult a lavina, és ha jól emlékszem legalább kétszer volt fedett pályán Európa bajnok, és a többit olvassátok el a német wikin. Volt neki egy mondása, amit én még akkor magamévá tettem, mielőtt elkezdtem volna versenyezni, bár nem tudom tőle származik-e. Ez a mondás tulajdonképpen pont arról szól amit fentebb leírtam, vagyis a mindennapi vereségek felvállalásáról......Így hangzik : "Akinek nincsenek elérhetetlen céljai, az az elérhetőt sem fogja tudni elérni".....! Hát az remélem mindenkinek nyilvánvaló, hogy az ember nem minden nap ér el elérhetetlen célokat...!...Talán egyszer, kétszer az életben van ilyesmire esély. Egy biztos, csak annak fog sikerülni, aki újra és újra megpróbálja, mert hisz benne, hogy egyszer majd sikerülhet. Garancia nincs rá, de ha csak végigmegy ezen az úton, már van mit mesélnie az unokáinak, s szerintem ezt kellene a fiainknak, lányainknak tanítani......!

 Lilla itt már a saját örömére lovagolt, nem kényszerítettem. Ezen a képen az Alival, - aki a Halomi lovarda Security Sektion ügyvezetői tisztét is ellátta a parancsnoki hátas cím mellett, tudniillik rendkívül tehetséges volt még a házőrzés területén is - a vértesi dombokon élvezkednek...hihihi...

Lilla még három éves sem volt amikor elkezdett lovagolni az Alindón, de nem azért mert én kényszerítettem, hanem a "feketeség" hátránya gyanánt nem volt játszópajtása egy jó darabig, és a lovaglás az egyik olyan tevékenység volt ami lekötötte....

Albival a Dián, Tatai Tomi lován. Itt még minden rendben volt. Amikor a pályát boronáltam a traktorral mindig felkéredzkedett, majd az ötödik körnél elaludt az ölemben, s ilyenkor addig kellett boronálni amíg fel nem ébredt. A harcművészetektől sem sikerült elijesztenem, már két éve jár MMA edzésekre Kalocsán.