Amikor a lányom megszületett 1988 decemberében, már érezhetően megfeleltünk annak a követelménynek, hogy könnyedén teljesítettük a szegénységi küszöb alatti nívót. Hónap végére már nem volt pénzünk, olyan dolgokon spóroltam mint az autószerelés és műszaki vizsga, illetve volt egy "MZ" motorom is amit már be sem jelentettem, és amikor a lányom három hónaposan kórházba került együtt a feleségemmel, azzal jártam be Fehérvárra Szilasról látogatni őket. Kifejlesztett radar működött bennem, hogy a rendőrséget időben észlelni tudjam, és ha muszáj volt fejvesztve meneküljek csont gázzal. Ha lehetett csak földutakat használtam, például Sáriba menet, de hát Fehérvárra ez nem volt lehetséges. Aztán változott a helyzet mint a mesében, jött a rendszerváltás, a jók elnyerték méltó jutalmukat, nekünk pedig még rosszabb lett. A betegségnek abba a fázisába kerültünk, amikor az ember nem látja az alagút végén a fényt, tehát otthon reményünk sem lehetett, hogy valamikor egy jobb életet teremtsünk magunknak. Ekkor, 1991 január 16-án saját kezembe vettem a sorsomat, és elindultam a szarrá rohadt bogárhátúmmal Németországba szerencsét próbálni. És szerencsém volt már a kezdet kezdetén. Először is az autóm kibírta a 800 km-es utat ellenére annak, hogy állapotát tekintve már egy magára valamicskét adó roncstelep sem engedte volna be a területére, mivel rontotta volna az üzletpolitikáját. Másodszor, a határon akkoriban már mindenki rutinosan azt hazudta, hogy turista útra utazik nyugatra. Amikor nekem feltették a kérdést, én megmondtam az igazat, engem átengedtek, a mögöttem jövő "turistákat" visszafordították. Harmadszor. Az első munkahelyemen olyan lovakkal foglalkoztam, hogy akár minden napra kinézett legalább egy nyolc napon túl gyógyuló, de ezt a négy hónapot is megúsztam, bár amikor elmentem onnan, a tulaj nem értette miért, hiszen olyan nyugodt helyem volt szerinte. Ez igaz is volt, teljesen egyedül voltam egész nap, csak este hozta nekem valaki a másnapi kaját. Ha például az a ló agyonrúgott volna amelyikre azért nem lehetett felülni, mert szétrúgta a mellette álló paraszt térdét, vagy mondjuk az amelyik azért rúgott rám mindjárt az első alkalommal két lábbal a bokszban mert nem volt nálam több cukor, akkor estig már a hullafoltok is jelentkeztek volna rajtam mire megtaláltak volna. Mivel feketemunkás voltam nem lett volna nagy temetésem, valószínűleg megetettek volna disznókkal, mert az is volt nekik a másik telepen. Mindezek ellenére minden feladatot megoldottam, és töredelmesen bevallom, igen, volt hogy erőszakosan, sőt, hogy még jobban felborzoljam a széplelkűek idegeit, volt, hogy nagyon erőszakosan. Igaz időm sem volt suttogni, mivel tizenöt ló alól trágyáznom is kellett, meg "ápolni" és lovagolni is őket. Ez a tulajnak teljesen természetes volt, hogy belefér egy napba. Miután úgy éreztem, - vagy mondhatnám azt is, hogy egy belső hang azt súgta - hogy ez a hely a továbbiakban nem segíti a fejlődésemet ( Tudniillik napi szinten voltak halálközeli élményeim, és annál hosszabb távra terveztem, mint ott meghalni. ), illetve ott nem tudom azt megtanulni, amiért Németországba mentem, ezért úgy döntöttem továbbállok. Stumpféknál megtaláltam a világ legjobb helyét. Ezt onnan tudtam, hogy ő maga mondta mindig, hogy "ennél jobb helyet sehol a világon nem találsz, ezért becsüld meg nagyon....!" Eleinte még hittem is neki, de amikor már két ember munkáját kellett ugyanannyi idő alatt, ugyanazért a fizetésért elvégeznem, már kezdtem kételkedni. Még később aztán valami teltségérzetem támadt, de nem értettem mi lehet az, viszont a dolog nem váratott sokat magára. Este amint levetkőztem ijedten látom ám, hogy mi okozta ezt az érzetet. Hát kérlek szépen az okozta, hogy már tele volt a tököm a Stumpffal. Másnap fel is mondtam. Addigra már kivittem a családot is, együtt laktunk a "Panzion Kistenpfennig" nevű panzió egyik szobájában, Panyi név alatt, bár nevezhettük volna magunkat Feketééknek is. A tulajdonos ismerte a szociális és anyagi helyzetünket, mégsem dobott ki az utcára, hanem a vendégeként maradhattunk addig, amíg meg nem oldódik a problémánk. Mivel nem akartunk visszaélni a vendégszeretetével, csupán pár napig vettük igénybe, hálámat azóta sem tudtam kifejezni irántuk. Mint ahogyan a Hargitai Janinak sem, aki amint felhívtam a problémámmal, rá két napra már talált megoldást, a Wolgang Mayer személyében Altdorfban. Nos, Janit is azon személyek között tartom nyilván, akikre felnézek, nem csak a múltja miatt, hanem az embersége okán is. Szóval a Wolfgangnál kurvára nem érdekelt senkit, hogy hogyan lovagolok, viszont nagyon jól tudtam bokszot mosni, javítani és trágyázni. Na, mármost lovasból volt annyi mint tetű Nyikolájban, mindenki lovagolni akart (Persze, én is !), viszont rettentő nehéz volt olyan embert találni, aki a szar munkát elvégzi. Ugye biztosan ismered a mondást, miszerint "szarnak, bajnak nincs gazdája". Itt sem volt ez másként, ezért Wolgang nagyon szeretett, amiben az is szerepet játszhatott, hogy mindezt az akkori normák alatti összegért (Nálunk úgy definiálják az ilyesmit, hogy SZARÉ-HÚGYÉ...!) végeztem el, miközben reménykedtem sorsom jobbrafordulásában. Volt ott egy nagyon szimpatikus bértartó, őt is Mayernek hívták, illetve mindenki Mayer úrnak szólította.

Herr Mayer, akinek szintén sokat köszönhetek.

Minden vasárnap jött a lovához, és a többi bértartóval ellentétben, őszinte érdeklődést mutatott irányomban, s vasárnap délutánonként sokat beszélgettünk vele a világ dolgairól. Rendkívül pozitív szemléletű ember volt, mint ahogyan én is annak tartom magam . Körülbelül nyolc hét telhetett el, amikor behívattak az irodába. A Wolfgang és Mayer úr volt benn. Látszott, hogy Wolfgang nagyon kínosan érzi magát, nehezen akaródzott neki előhozakodni a dologgal, sokáig azt ecsetelte, hogy mennyire sajnálja, bár azt még nem tudtam mit, de arra gondoltam, hogy biztosan kell a helyem valami fejes fiának, és most engem ki fognak rúgni. Ehelyett azonban, közölte velem, hogy neki van némi tartozása a Mayer úr felé, és ezt most úgy tudja törleszteni, hogy én egy ideig ledolgozom ezt a Mayer úrnál. Hát, olyat már biztosan hallottál, hogy valamelyik sztárfocista játékjogát egy másik klub megvásárolja, de olyat, hogy egy "trágyagépet" kivásárol egyik istálló egy másiktól, olyat még én azóta sem hallottam. Velem pedig pontosan ez történt, gyakorlatilag kivásárolták a játékjogomat a Wolfgangtól, és onnantól kezdve a Gestüt Scheraunak trágyáztam. Itt azonban már a nem létező "szerződésemben" már kikötöttem, hogy lovagolni is akarok, még ha bármilyen szar lovakat is. Így került hozzám a Rajkia. Ő egy nem akármilyen szar ló volt, a főnök szívesen adta. Később terepen az egyik legmegbízhatóbb lovam lett, bárkit fel lehetett rá ültetni, tűzön vízen keresztül ment ha kellett, viszont versenyen összeszarta magát, nem bírta elviselni a stresszt, bár ezt valószínűleg annak is köszönhette, hogy fiatal korában gyorsan kellett volna sokat teljesítenie. Ennek ellenére később nyertem vele "M"- ben (1.30) is, és Gerd Wiltfang vette meg több más lóval együtt a Djangoért cserébe. Rajkia

Django volt itteni pályafutásom csúcsa, de itt csapódott hozzám a Räuber is, akinek a rossz programozását szintén sikerült jóra fordítani. Itt találkoztam Johannal, a belga díjlovassal, aki a híres dressurausbilder, Fritz Tempelmann egyik utolsó tanítványa volt. Tempelmann iskolájában tanult Nicole Upphoff, későbbi négyszeres olympiai bajnok, Ulla Salzberger kétszeres világ és olympiai bajnok, és Margit Otto-Crepin, Europa bajnok, világkupa győztes, és olympiai ezüstérmes. Sokat tanultam Johanntól. Ezt úgy tudtam elérni, hogy kifejeztem abbéli véleményemet, hogy ő sokkal többet tud olyan dolgokról, amiket viszont én meg szeretnék tanulni. Ez tetszett neki, és néha foglalkozott velem is, bár a Rajkiát ő sem tartotta sokra. Jó egy év múlva aztán behívtam a fedelesbe, és bemutattam neki a lovat, illetve amit megtanítottam neki. Dressurral kezdtem. A farat be, farat ki gyakorlatnál még nem izgult. Amikor a féloldalazást mutattam neki ügetésben, vagy az ugrásváltást, még ezek sem hozták ki a sodrából. Aztán bemutattam mindent vágtában is, ellenvágtában is, és kis körön minden másodikra ugrásváltást, a perdülést ugrólovas módra, akkor már kezdett lelkesedni, mosolyogni, majd amikor ugrottam vele az állvány tetejéig az már kifejezetten tetszett neki, de a csúcs az volt amikor a munka végeztével lefektettem a fedeles közepére, és karikásostorral "körbevertem". Na, ezt már megtapsolta, mint azok is akik időközben odacsapódtak. Nem hagytam, hogy méltasson, mondtam neki "jó volt a mesterem", és rá mutattam. Mint ahogy már fentebb említettem, itt ülhettem fel a Djangora is később, akinek jóvoltából végül is több ismerősöm van, mint amennyit ismerek.

Django Hortobágyon

De a Räuber is ennek a munkának a hozadéka volt. Räuberrel megugrottam a 2.10-et Prágában, annak ellenére, hogy csupán 165 centi volt bottal, s mielőtt hozzám került csontra be volt savanyodva.

Räubi szintén Hortobágyon. A kezdő képen is ő látható.

Minek okán mondtam el mindezt. Nem hencegni, vagy virítani akartam, hiszen rengeteg nálam jobb képességű lovas szaladgál a világban. Az indított ennek leírására, hogy olvastam egy cikket az interneten, ami azt taglalta, hogy egy hazánkfia miképpen boldogult nyelvtudás nélkül idegenhonban az idők folyamán. Persze a szkeptikusok mindjárt kommentelték hozzá, hogy ez csak valami propaganda, mert nyelvtudás nélkül két lépést sem tehet az ember, és a többi, és a többi. Hát először is megemlíteném, hogy a Túri Józsi is nyelvtudás nélkül szállt ki a kamionból Angliában, valamelyik piros lámpánál, majd később Európa bajnok lett. Én is nyelvtudás nélkül mentem ki, és boldogultam. Amit ott összeraktam, abból vettem a tanyát, amit a Fb-n "Halomi lovardának" nevezek. Egyetlen vasam sem volt amikor kimentem. De amikor Írországba kényszerültem kimenni, mivel anyagilag tönkrementem, akkor sem beszéltem angolul, az írek meg nem igen beszéltek németül. Mégis boldogultam, és tudod miért....? Azért, mert mindig volt bennem alázat, ami az én saját definícióm szerint azt jelenti, hogy ugyan tisztában vagy a képességeiddel, azokat mégis alárendeled egy magasabb célnak azért, hogy az emberek egy idő után megnyíljanak előtted, és elárulják boldogulásuk titkát.