Eddigi életem során betekintést nyerhettem négy ország lovaskultúrájába. Elsőként nyilvánvalóan a magyar érintett meg, illetve annak az a maradéka, amit "Igazi Lovasemberek" mentettek át egy olyan korszakból, amikor a lovakat, ezzel együtt a lovasokat úgy üldözték Magyarországon mint a leprásokat. Az ötvenes évek végére, hatvanas évek elejére gondolok. Erről mindig megfeledkeznek azok, akik büszkén "lovasnemzetet" kiabálnak, amely kifejezést sehol máshol nem hallottam eddig, csakis nálunk magyaroknál. Szerintem ez volt a magyar ló és lovaglás vészkorszaka. Földig romboltak mindent, és akik átvészelték ezt az időszakot, csupán az alapokat tudták átmenteni, de állami-politikai támogatás híján nem tudták azokat szélesebb társadalmi alapokra helyezni. Nevezetesen, a lovaglást úri passziónak tartó kommunista vezetés, inkább elfojtani igyekezett, nemhogy támogatta volna a hobbilovaglás kialakulását. Nos, én itt látom a törést a régi rendszer, és a rendszerváltást követő időszak között, pedig itt lehetett volna a legtöbbet tenni. Szerintem meg kellett-lehetett volna teremteni a lovaglás és lótenyésztés alapját, a szabadidő lovaglást. Most persze sokan felháborodnak ezt hallva, mert hogy nálunk igenis létezik ez a dolog. Persze, létezik, de ha összehasonlítod más országok lovaskultúrájával, akkor azt láthatod, hogy bizony nálunk elenyészőek a kintiekhez képest. Erre azt lehet válaszolni, hogy igen, mert azok az országok gazdagabbak, nagyobb a fizetőképes kereslet. Ez ugyan Németországra, és Svájcra érvényes is lenne, azonban Írország magasan kilóg ebből a sorból, tudniillik az íreket legalább annyi katasztrófa sújtotta történelmük során mint a magyarokat. Elég, ha csak  a - lakosság 1/8-át elpusztító - az 1845-1850-es "nagy burgonyavészre" utalok, ahol egymillió ember halt éhen, és további ötszázezer halt bele annak szövődményeibe. Alapvetően Írország adottságait tekintve hátrányosabb helyzetű ország volt mint Magyarország,  azonban megpróbáltatásaik ellenére sem döntöttek soha a lovaik elpusztítása mellett. " 2010 körül közel  800 000 telivér volt regisztrálva Írországban. Ehhez jönnek még a félvérek, pónik ( pl. a connemara póni ), cob-ok, és a "tinkerek" stb....Óvatos becslések alapján, körülbelül hárommillió ló lehet a szigeten, de ezt nagyon nehéz megbecsülni, hiszen a statisztikában csupán a regisztrált lovak szerepelnek. Olyan lovas tradícióik vannak,  melyek önmagukban is szinte kipusztíthatatlanná teszik a lovat, lovaglást. Napjainkhoz is jól alkalmazkodtak, a társadalom bármelyik rétege megtalálja a számítását e téren, legyen az szegény vagy gazdag. Az ír klubrendszerről még szándékomban áll írni, ami szerintem teljesen sajátos módja a lovaglás, és a versenyzés művelésének, rendkívül költségkímélő módon. Ennek következményeként bármely réteg élvezheti a versenyzés örömét anélkül, hogy a gatyáját is rá kellene áldoznia a hobbijára. Ugyanezt megteremtették a lófuttatás terén is, az úgynevezett "point to point" révén. Itt amatőr lovak futnak amatőr zsokékkal, viszont az angliai profi élvonal rendszeresen jár át ezekre a versenyekre "lónézőbe", és sok  "sztárló"  került már ki ebből a közegből. Az amatőrök és profik között nemhogy nincs szakadék mint nálunk (és Európában), hanem egyenesen jó, baráti viszonyokat ápolnak velük. Némelyik profit szinte nemzeti hősként kezelik, külön alapítványok gondoskodnak a tartósan sérült zsokékról, és amikor hosszú sorban ügettünk a keskeny kőfalakkal szegélyezett ír út mentén a galopp pálya felé, akkor türelmes kocsisor követett minket, majd amikor előzésre kerülhetett sor, mosolyogva integettek, a gyerekek pedig majd kiestek az autók vagy buszok ablakán. Képzeld el ezt a szituációt Magyarországon, de bárhol máshol sem találkoztam annyi toleranciával mint náluk. Nekik tehát véleményem szerint meg lenne az alapjuk, hogy lovasnemzetnek hívják önmagukat, mégsem teszik. Visszatérve a németekhez, annak idején a gépesítés előretörésével nekik is szembesülniük kellett a ló gazdasági "haszontalanságával". Külön programot dolgoztak ki a lovak "újrahasznosíthatóságára" (ezt Gerd Wiltfang mesélte nekem), s ennek eredményeként ma annyi hobbilovas van az országban, hogy bármely lovasember biztonsággal megtalálhatja a számítását, nem beszélve a lovassportokról. Ez azonban önmagában még nem lett volna elég ahhoz, hogy a németek a világ egyik vezető lovas nagyhatalmává váljanak. Széchenyi Dénes valamikor az 1900-as évek környékén a helyszínen tanulmányozta a német lovaséletet, ide értve a tenyésztéstől, tartástól kezdve az iskolázásig, és megállapította, hogy ezzel a munkával, a németek ötven év múlva vezető helyet foglalnak majd el a világ élvonalában. Most már tudjuk, hogy tökéletesen igaza lett. Svájcban és a környező kontinensbeli országokban leginkább a német illetve francia példát követték, bár a francia lovaséletről nem rendelkezem tapasztalatokkal. Azt azért tudom, hogy ők sem a lovak kiirtásában találtak megoldást. A lényeg az, hogy a legtöbb európai országban széles társadalmi alapokra helyezték a lovaglást, és ez magával vitte a tenyésztést és a sportot egyaránt. Nálunk a rendszerváltás után voltak próbálkozások, de az alapvető hibát ott követték/követtük el, hogy az élsportot próbáltuk erőltetni, amit aztán egyre inkább egy olyan réteg kezdett (egyébként világszerte) uralni, akik képesek anyagilag megfelelni, az akár dollár milliókat felemésztő követelményeknek anélkül, hogy bármiféle anyagi hasznuk származna belőle. Nyilvánvaló, hogy ez nem szolgálja a széles bázis kialakítását. Vannak most is próbálkozások, ezekről inkább nem alkotnék véleményt, hiszen ahol gyalulnak ott lesz forgács is. Csakhogy....! Ha az ember úgy kezd el gyalulni, hogy még életében nem volt a kezében gyalu, akkor csupán forgácsra számíthat. Ezért van az is, hogy most a várban kétmilliárdért építenek luxuslovardát, amit végső soron legtöbben az új futballstadionokkal fognak azonosítani, és nemhogy rokonszenvet szülne a dolog, hanem már látható módon inkább  ellenszenvet. Ez pedig nem fogja szolgálni egy "új lovasnemzet generáció" kialakulását. Alapok nélkül semmi sem megy. Mindenekelőtt ajánlanám a lovaglás minden művelőjének Széchenyi Dénes munkásságát. Következő lépés gyanánt pedig talán elkezdhetnénk feltölteni a köztünk lévő vélt vagy valós szakadékot. Nem szabadna hagynunk, hogy a politika éket verjen közénk, mint ahogyan azt sem, hogy mások mondják meg mi  jó nekünk lovasoknak. Reménykedem, hogy ez a folyamat visszafordítható.......! Boldog Új Évet Kívánok ....!