Általában minden béristállónak van egy olyan sajátossága, hogy meglehetősen különböző emberek gyűlnek ott össze. Az ilyen közösségeknek van egy olyan sajátossága is, hogy elengedhetetlenül beindul a boszorkánykonyha, az emberek reakcióba lépnek egymással. Jellemző még a közösségre az is, hogy egy idő után felüti fejét a népi iparművészet, ami leginkább a fúrás faragásra korlátozódik Azt is ki lehet jelenteni, hogy mindeddig nem született még olyan főnök, aki  ezt kontroll alatt tudta volna tartani, mivel bárkinek adna igazat, neki mindenképpen fájna, vagy legalábbis a pénztárcájának. Nos, annak idején még Németországban a Moritzbergen, nekem is alkalmam volt megtapasztalni, egy ilyen közösség - az idegrendszerre gyakorolt - áldott jó hatását. Itt, a boszorkányüst leginkább díj- és ugrólovasokat tartalmazott, de volt benne néhány hobbilovas is, csak úgy az "íziér". Volt közöttük egy nő, aki különösen nagyra értékelte magát. Az a típus, aki úgy jelentkezik élete első lovaglóórájára, hogy már megvette magának a legjobb felszereléseket, és amikor belép az istállóba, azt hihetnénk, egy vér profival van dolgunk, pedig előtte lovat is csak akkor látott, amikor a prospektusból kikereste a telefonszámot. Otthon a tükörben már begyakorolta a helyes testtartást, utána olvasott a dolgoknak, rendkívül tájékozott, és már az első lépésekhez is magyarázatot fűz, az oktató pedig csendesen végighallgatja, miképpen kell neki a lovaglást oktatnia. Pár hónappal később, - amikor már biztonságosan tud könnyűügetni - vesz magának egy jól kiképzett lovat borsos áron, majd mindenkinek azt híreszteli, hogy őt mennyire átb.....ták ezzel a lóvétellel, mert ez a ló nem is tud semmit, és már az is előfordult, hogy a piaffot összetévesztette az ágaskodással, az ugrásváltást meg a bakolással, szóval óva int mindenkit, nehogy a szóban forgó helyről lovat vegyenek, mert az egy "kész átverés show"......A mi "műlovarnőnk" egy elég alapos ember volt, sokat adott a részletekre, ami leginkább abban teljesedett ki, hogy a lila fáslihoz lila nyeregalátét és ugyanolyan fülvédő, illetve hasonló színű lovaglónadrág "szettet" hozzon össze. Ennek összeállítása úgy nagyjából le is kötötte a napját, s csupán este kilenc órára ért oda lovagolni. Állítása szerint ő annyira elfoglalt volt, hogy egyszerűen nem tud máskor időt szakítani kedvenc sportjára. Persze a rossz nyelvek azt beszélték, hogy azért jön olyan későn, mert azt reméli, hogy olyankor már senki sincs a fedelesben, s mástól nem zavartatva tud legalább könnyűügetni a "gradprix" lóval, mert vágtázni még nem látták. Nyáron nem is volt ezzel a felállással semmi probléma, csakhogy bejöttek a fagyok, és ekkor már mások is bemerészkedtek a - szerinte jogosan saját tulajdonának tartott - fedelesbe. Bevallom őszintén, én is erre vetemedtem, azon egyszerű okból, hogy a fagyos földön nem túl egészséges az ugratás, illetve volt vagy húsz lovam, amiből körülbelül tizenhárom-tizenötöt lovagoltam is naponta. Ez betartott reggel héttől este tízig, és mivel még éreztem a seggemet, bevállaltam a tetejébe,  egy-két privát lovat lenn a faluban, hagy alakuljon bennem a lovasérzés. Jó, nyilván ezekben a privát vállalásokban az az ötszáz márka is szerepet játszhatott, amit a lovaglásért fizettek, s amikor befejeztem úgy éjfél körül, már könnyedén ki tudtam fejezni szóban is a "lovasérzést", ami annyit tett, hogy "a tököm tele van már az egésszel"...Na, szóval az ominózus estén, este kilenc óra tájékán éppen az utolsó lovamat ugrattam, és a puhán visszaülés már annak ellenére jól ment, hogy nem tanította senki, hiszen az ülőgumóim környékén található receptorok már lángszóróval tiltakoztak a nyereg közelsége ellen.  Amint így ugratgatok szépen a magam csendességében, egyszer csak valaki - anélkül, hogy egy árva kukkot szólt volna - kitárja a fedeles ajtaját, én meg majdnem nekirohantam az ajtónak lovastul. Nem is rajtam múlt a dolog, hál istennek a ló résen volt és félreugrott, én meg már rutinból nem estem le. Sőt úgy tettem mintha nem is vettem volna észre semmit az egészből, és egyszerűen tettem a dolgomat tovább. Az ajtóban ott állt "Pinky" a jégkirálynő, talpig rózsaszínben, arcán az arisztokraták fennkölt sértődöttségével, tudniillik "ki merészel az ő szentélyében, este kilenckor még jelen lenni, mi több, ugratni. A "helyet kérek" vezényszó egyébként rajta kívül mindenkire vonatkozott, különösen akkor, amikor őfelsége már benn tartózkodott a fedelesben. Szóval nyeltem egyet, és ugrattam tovább. Csakhogy adódott egy pici kis hiba, nevezetesen az én "kedves barátnőm", csak és kizárólag laboratóriumi körülmények között tudott felülni a lovára, ami körülbelül annyit tett ki, hogy zene leállít (ő egyszerűen kihúzta a dugót), ajtók hermetikusan záródnak, miután áthaladunk egy fertőtlenítő zsilipen, mindenki maszkkal és hajvédővel felszerelkezve, lélegzetvisszafojtva figyel addig, amíg a hercegnő el nem helyezkedik a nyergecskéjében. Ekkor kell következnie egy könnyed sóhajnak, majd mindenki lábujjhegyen eloson amíg nem szólítják. Hát ehhez képest, én bunkó paraszt nem voltam tájékoztatva az új házirendről, és vettem azt a felségsértő vakmerőséget, hogy tovább ugrattam. Az úrnő ennek ellenére megpróbálkozott a felüléssel - bár érdekes pofákat vágott hozzá, a szemöldöke fenn ragadt a hajkoronájában, miközben szemgolyói próbáltak odafönn a nyomára bukkanni,  ezáltal ők is a semmibe vesztek, s csak a szeme fehérje villogott rám mint egy autó fényszórója.  Én hülye meg nem vettem az adást, hiszen a paraszt nem ért csak ha beszélnek hozzá, így tovább ugrattam, és minden egyes ugrásnál az ő lova úgy tett mintha el akarna indulni, ő pedig nem merte folytatni a felülést. Becsületére legyen mondva, hogy legalább tízszer megpróbálkozott a lehetetlennel, amikorra a köztünk addig sem létező kommunikáció már annál is tovább romlott, hogy még szemforgatásra sem méltatott tovább, kigyúlt feje fölött a lámpa, rálelt a megoldásra. Úgy döntött, hogy odaállítja a derék állatot az ugrás elé, ergo akkor én nem tudok ugratni, és akkor ő majd fel tud ülni. Igaza is lett, mert először úgy meglepődtem, hogy lefordítottam a lovat, ő pedig kihasználva az alkalmat, felült a lovára, majd dicsőséges tekintettel nézett az ugrás túloldaláról rám, továbbra is az akadály előtt lecövekelve, mintegy azt az üzenetet beleoltva a helyzetbe, hogy én ma itt nem fogok többet ugratni, eljött a "díjlovaglás ideje". Ismét lefordítottam, és gyors matematika következett. Ugyebár mi négy méteres rudakat használtunk, a ló hossza pedig nem érheti el a három métert sem, s miután a ló feje a kitörőnél volt, a másik kitörő meg a ló segge között legalább egy méternek kell még lennie. Mivel legalább egy fél méterre állt az ugrástól, úgy saccoltam, hogy ha srégen jövök, azt az egy métert még megtoldhatom még azzal a fél méterrel. Ez olyannyira nem jelentett problémát, hogy olyan "x" alakú sorokat ugrattam a csikóimmal, ahol  csak annyi hely volt kétoldalt, hogy éppen elfértünk, mivel annyira ferdén kellet ugraniuk a sort. Szóval hozzá voltak szokva, de "a szerencsétlen áldozat" ezt nem tudhatta. Így aztán joggal hihette azt a harmadik köröm vége felé, hogy ismét elfordulok az ugrás előtt. Annál is inkább, mert már annyira ferdén álltunk az ugráshoz képest, hogy még egy olyan tapasztalt fenség számára is mint ő,  elképzelhetetlennek tűnt az ugrás kivitelezése. Persze ha vette volna fáradtságot, hogy megismerjen, akkor nem álldogált volna olyan nyugodtan ott az ugrás előtt, de sajnos ezt önteltsége nem engedte, így nem tévedek nagyot ha azt mondom, sikerült meglepnem amikor elugrattam a lovat a méteres oxernak. Ügyeltem azért a biztonságra is, úgy irányítottam, hogy a kitörőhöz egészen közel mentem, s ezáltal az ő lova és az enyém között még maradt legalább harminc centiméter, azonban ennek ellenére a ló előre ugrott, - s mivel az ugrás a hosszú falon volt - egyenesen rá a palánkra. Először hátracsuklott és megkapaszkodott a szárban, majd a ló a fejével kirántotta a nyeregből, s csak az mentette meg a leeséstől, hogy meg tudott támaszkodni a palánkon.  Na, ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy szóba elegyedjen velem, bár - mivel fenséges száját kizárólag csúnya szavak hagyták el - nekem az volt az érzésem, hogy pusztán káromkodik mint egy kocsis. Ez annyira emberi megnyilvánulás volt, ami arra késztetett hogy megálljak, és megkérdezzem a naccságos asszonytól, hogy talán valami baj van-e, és ha igen akkor a rendelkezésére állhatok- e valamiben. Miután kiderült, hogy az égvilágon semmi probléma nincsen, tisztelegtem és hanyag eleganciával tovább lovagoltam, elmélyítve ezzel - az addig is immár évtizedek óta fennálló - díjlovas kontra ugrólovas barátságot. Egyébiránt sok díjlovas barátom van, s ez a bizonyos ellentét még sohasem merült fel köztünk. Minden valamire való lovas tudja, hogy az idomítás a lovaglás alkímiája, míg az ugratás az alkalmazásról szól. Aki ezen vitatkozik,....hát csak sajnálni tudom....!