Érik a dió, szüretelnek a varjak. A kemény dióhéj még az ő erős csőrének is problémát jelentene, ha nem lenne mégoly fifikás, mint a ravaszdi róka. A csőrében felviszi a diót mintegy tíz-tizenöt méter magasra, majd a mélybe ejti a betonra. Ezt követően rövid minőség ellenőrzési vizsgálat következik, minek során megállapítást nyer, hogy a dió héja kibírta-e a tesztet. Amennyiben kibírta újabb teszt következik, és addig folytatódik amíg a dió héja fel nem adja kemény álláspontját, és megreped. Ekkor a varjú erős csőrével szétfeszegeti, és kicsipegeti a dióbelet. Írországban számtalanszor fogadott reggelente az a jelenet, amint egy fekvő cob hátán, két-három varjú szorgoskodik azon, hogy az épülő, vagy éppen felújításra szoruló lakásukhoz, kedvezményes támogatást vegyenek igénybe, az építőanyagot illetően. A szabad ég alatt éjszakázó lovak szőre  néhol befilcesedett vastag lapokban lógott róluk, a varjak pedig ezzel tapétázták a lakást, ez volt az ágy előtt szőnyeg gyanánt. Húzták, vonták, tépték, amíg le nem sikerült szakítaniuk. Amikor ez megtörtént, boldogan repültek hazafelé csőrükben a drága darabbal, otthon eldicsekedvén vele, hogy milyen kedvezményesen sikerült hozzájutniuk a piacon. Ez a kis kozmetikázás a lónak sem jött rosszul, és relaxálva tűrte amint raszta frizuráját kifésülik. Olykor már bele is bóbiskol, s azon kapja magát, hogy a feje majdnem a földre esik. Az utolsó pillanatban azonban megtartja a nyakát, kihegyezi a fülét mutatván hogy ez csak cselezés volt, és hátraszól a fennen hangoskodó varjaknak, hogy "csak semmi partizánkodás, mert figyelek ám rátok"....! A varjak persze leplezetlen szemtelenséggel nevetnek rajta azt károgván, hogy "a vén bolond már azt sem tudja mit beszél"....! Ezt viszont a ló már nem is hallja, mert a feje újfent leesik, de ezúttal magával rántja a testét is, és száját kitátva öntudatlanul álmodja tovább a lovak mennyországát. Eközben a varjak harsány méltatlankodással ugrálnak le róla, nehogy a behemót állat maga alá temesse őket. Amint úgy vélik tiszta a levegő visszareppennek, s ott folytatják ahol abbahagyták. Ha az ember nem tudná, hogy kik ők valójában, azt hihetné valamelyik piac kellős közepén találta magát, ahol a kofák legfontosabb tevékenysége a közösségi hálózat fenntartása, de mellékesen foglalkoznak árusítással is, ami természetesen csupán alibiként szolgál ahhoz, hogy a dolgok sűrűjében részt vehessenek. Azt is megfigyeltem, hogy a varjak nagy nemzetsége, nem igazán díjazza a "kétlábú" tevékenységét úgy általában, az embert nem engedi magához közel. Ennek nyilván mindenhol megvan a maga oka, de Írországban konkrétan háborút viselnek ellenük időnként. A "casus belli" pedig az, hogy a friss vetést szisztematikusan terített asztalnak vélik, - megjegyzem jogosan - hiszen a Földanya azt mondta nekik, "vegyétek és egyétek". Az írek amikor bevetik a földet - ami szerintük az övék -, úgynevezett "karbidágyúkat" helyeznek ki a föld szélére, s ezek időnként hatalmas durranást képesek produkálni, amitől eleinte fejvesztve menekülnek a varjak, valamely erdős rész biztonságos rejtekébe, s onnan kuksolnak addig, amíg úgy nem gondolják, hogy elmúlt a veszély. Ekkor visszamerészkednek, s már éppen nyakukba kötik a szalvétát, hogy elkezdjenek reggelizni, amikor újfent megszólal az a szar, s ismételt menekülés következik. Így megy ez egy darabig. Ekkor a varjak segítségül hívják a matematikusukat - tudniillik minden csapatban kell legyen egy ilyen - aki gyorsan gyököt von és négyzetre emel, s kiszámolja az ágyú paramétereit. Na ekkor reggelente a csapat megvárja az első ágyúszó hívó szavát, s csak ezután mennek reggelizni, de mielőtt még újra megszólalna befejezik a reggelit, kis sziesztát tartanak a távolban amíg újra meg nem szólal az ebédre szólító ágyúszó, s ebben a rendszerben napi sokszori, biztonságos étkezést biztosítanak maguknak. Nem tudom miért, a farmerok nem örülnek a varjak okosságának, s valószínűleg pusztán irigységből, ilyenkor szisztematikus irtóhadjáratokat szerveznek ellenük, hogy vennék már komolyan az ágyú fenyegetését. Sikerül is lelövöldözniük jó néhány egyedet, de a későbbiek folyamán az öregebb  varjak akik már felismerik a puskát, őrséget állnak, s mielőtt még akár egyet is lelőhetne, már átrepülnek a föld biztonságos másik végébe, a vadász pedig átkozódva követi őket, s ez ismétlődik addig amíg a vadász földhöz nem vágja a puskáját, és meg nem tapossa. A lovast közelebb engedik magukhoz, de ez nem az embernek szól, hanem a lónak, hiszen ha a "nagy bolond" a hátára engedi, akkor valószínűleg megbízható lehet az illető. Tomnál a galopp mellett nagy legelők voltak, s önkéntelenül is tanúi lehettünk annak is amint például télire bespájzolják a makkot. A makkal a csőrében sétálgat egy darabig, alkalmas helyet keresve az értékes szerzeménynek. Amikor úgy véli nem figyel rá senki, csőrével gyorsan lukat fúr a földbe, úgy jár a feje mint a varrógép. A lukba gondosan belehelyezi a makkot, majd betömi a lukat, és körülnéz, hogy nem kémlelte-e ki valaki szigorúan titkos rejtekhelyét. Ha időközben valaki megfigyelte, akkor kiássa a makkot, és megint addig járkál vele össze vissza látszólag céltalanul, amíg a másik meg nem unja a megfigyelést, és el nem repül. Ekkor újfent elrejti a makkot a fent említett módon, miközben zsörtölődik mint a cigány, aki próbálja eldugni a többiek elől a frissen szerzett árut, s közben azt mormogja magában, hogy "vigyázni kell ezekkel a kurva cigányokkal, mert lopnak....!" A varjak átgondolt gazdálkodást folytatnak a területükön. Télen, minden nap "legelni" jár a csapat, s addig járnak arra a területre amíg végig nem érnek rajta, majd átköltöznek a következő területre, egészen addig amíg körbe nem érnek, s kezdik elölről. A lovak szempontjából kifejezetten hasznosak, mert a friss trágyát azon nyomban szétdobálják, s kieszik belőle a férgeket, parazitákat, amik később már nem tudnak visszakerülni a ló szervezetébe a fűből. Marad még így is elég. Nos, ennyit szerettem volna kedvenc madaraimról a varjakról írni, hiszen még Írországban megígértem egy öreg "Búbos" nevezetű varjú barátomnak, - aki minden reggel a közeli kőris ágain ringatózva várta, hogy kivigyem a trágyarakásra a bepenészedett kenyeret, vagy éppen ami volt -, hogy feltétlenül írni fogok róluk, s meg fogom említeni okosságukat, ügyességüket, s nem utolsó sorban szerénységüket, s talán több ember szimpátiáját sikerül ezzel felébresztenem irántuk. És még egy utolsó megjegyzés csak lovasoknak. Tomnál a galopp egy része erdős bokros részen haladt keresztül, ahol a lovak időnként úgy megijedtek, hogy visszapördültek, és az ellenkező irányba kezdtek fejvesztett menekülésbe. Ennek oka sohasem a varjakban volt keresendő, hiszen azok előre jelezték jelenlétüket. Ezt kivétel nélkül mindig, egy szó szerint galamblelkű madár, az örvös galamb váltotta ki a lovakból azzal, hogy úgy tett mintha nem venné észre, hogy jövünk, aztán amikor odaértünk egy méterre tőle, akkor eljátszotta a "halálos rémület" című horrorfilmet, aminek színpadi változatát ők személyesen írták. Na, ebből is láthatod, hogy a galamb milyen álnok jószág a varjúhoz képest. Na, persze ettől még nem kell háborút viselni ellene.....!