Tom istállójában az volt a bevett szokás, hogy ha nem tudtuk a ló nevét, megörökölte a tulajdonosa keresztnevét, vagy ha azt sem tudtuk, akkor annak a boksznak a számát kapta névként amelyikben lakott. Nyilván kitaláltad már, hogy Jimmy lovai - függetlenül attól, hogy többnyire kancák voltak - az ő nevét viselték, s ha kettő volt belőlük, akkor volt Jimmy 1.) és Jimmy 2.) egyaránt. Annak idején így volt ez az intézetben is, ahol nyolc évig voltam együtt Varga 1-el és Varga 2-vel, mivel mindkettőjüket egyaránt Csabának hívták. Nos, úgy látszik az írektől sem állt távol ez a logika. De térjünk vissza Jimmyhez, aki elkötelezett telivér tenyésztő volt, s minden évben akadt nálunk egy-egy lova. Kevés olyan tenyésztővel találkoztam életemben, aki mindig pontosan olyan lovat tudott tenyészteni, amilyet eredetileg elképzelt magának. Nos Jimmy egy volt ezek közül. Saját tenyésztési elvek alapján dolgozott, aminek az alapját az képezte, hogy a normális lovak nem képesek abnormális teljesítményre. Ebből kifolyólag, ő csakis és kizárólag "nem normális" lovakat tenyésztett, ami sajnálatos módon nem is a teljesítményükre, mint inkább az agyukra volt jellemző. Több közös vonásuk volt, például gyaníthatólag valami köze mindegyiknek lehetett Indiához, hiszen az összes lova az "érinthetetlenek kasztjába" tartozott. Ez azt jelentette, hogy az első egy két hétben bottal vagy lapáttal etettük, mert megérinteni nem lehetett őket. Na, már most ebből következett, hogy a fejét azt egyik sem engedte megközelíteni még hónapok múlva sem. Volt olyan Jimmynk akit már két hónapja lovagoltunk, de még mindig szét kellett szerelni a kantárt a kantárazásnál, mivel a füléhez még akkor sem engedett hozzáérni. A legutolsó Jimmy kanca azonban túltett mindegyiken. Ezt mindig félórába telt levadászni a bokszban, mert olyan jól helyezkedett, hogy nem fértünk hozzá a fején levő kötőfékhez, amit még a kezdeti napokban erőszakoltunk a fejére négyen. És Jimmy nem felejtett, rögtön a farát dobta, mondván "fegyver van nála", és kétségünk sem fért hozzá, hogy alkalom adtán nem ijedt volna meg a fegyverhasználattól. Miután répabotunk nem volt, muszáj volt valamit kitalálni, a bajt orvosolandó. Fontam hát bálamadzagból egy jó vastag ostort, és lőtávolon kívülről elkezdtem piszkálni vele. Mindjárt egy egész tárat ellőtt az ostorra, én pedig kínosan ügyeltem rá, hogy mindig a túlsó oldalon érjek hozzá, így nem kellett golyóálló mellényt viselnem. Annyira el volt foglalva az ostorral, hogy rólam meg is feledkezett, így meg tudtam fogni. Elengedtem, s újra kezdtem, de másodszorra már könnyedén odatereltem magamhoz az ostorral, mivel engem nyilvánított a kisebbik rossznak. Arról szó sem lehetett, hogy zablát tegyünk a szájába, vagy bármit a hátára, mivel ennek a tenyésztését nagyon eltalálta Jimmy. Ez tényleg nem volt normális. Kivezettük a futószáras körbe, én meg elkezdtem dobálni az ostorral, ami annyit tesz, hogy az ostor csapóját ráejted a ló hátára. Hát ő ezt ugyan a nyugalom megzavarására alkalmas eszköznek ítélte meg, s eleinte olyan vágtatásba kezdett mint akit seggbe rúgtak, de mivel nem hagytam abba a dobálózást egy kis idő után megszokta. Ez ment pár napig, majd később már a bokszban egy általam direkt erre a célra gyártott speciális pálcával ütögettem végig, ami jó nagyot tudott szólni, de széles puha csapója révén nem okozott fájdalmat. Nem is akarnálak a részletekkel untatni, egy idő után felkerült rá a nyereg is, és Jordy hajtotta már két futószár között, de a fejét még nem engedte, annak ellenére, hogy már jelentős sikereket mondhattunk magunkénak, hiszen ha ketten neki láttunk, egy röpke félóra sem telt bele, és máris hipp-hopp felkantáraztuk a Jordyval. Elkezdtem hát célzottan a fülére dobálni az ostort, mivel úgy gondoltam, ha a testére mért ütésekhez hozzá tudnak idővel szokni, ugyan miért lenne a fülük kivétel. Az első kísérlet eredménye vegyes eredményeket hozott, kétszer hanyatt vágta magát, egyszer meg ágaskodás közben elvesztette az egyensúlyát és az oldalára rogyott. Mi azonban Jordyval nem csüggedtünk, mindig megláttuk a dolgok pozitív oldalát, ezért úgy értékeltük a dolgot, hogy "csak" kétszer vágta magát hanyatt. Akkor sem hagytam abba a fejpiszkálást az ostorral amikor a földön feküdt, vagy éppen ha ágaskodott, akkor is ugyanúgy dobáltam a fülére az ostort. Jó sok idő eltelt már mire belefáradt, s hagyta közvetlenül a füle mögött elhúzni az ostort. Másnap ott folytattuk ahol abbahagytuk, már nem cirkuszolt annyit, s a végén már engedte áthúzni az ostor csapóját a fülei között, s azt is megengedte, hogy az ostort a feje fölött forgassam, aztán innen már tényleg hamar át tudtuk a kantárt a fülén húzni, s akár egy ember is képes volt felkantárazni. Érdekes módon, bár sanszos volt, hogy a felülésnél pánikolni fog, a hosszan tartó előkészületek hatására, tulajdonképpen nem csinált semmi rendkívülit. Ez azonban egy csöppet sem szegte a kedvünket, volt még az istállóban elég "pánikbeteg". Végül is egy látszólag teljesen normális lovat faragtunk belőle, és a munka befejeztével haza ment Jimmyhez. Jimmyt néhány hónap elteltével láttuk ismét, széles mosollyal közölte velünk, hogy ült a lovon....., majd látva elismerő bólogatásunkat így folytatta a mondatot......igaz, nem sokáig.....! 

A képen annak a bizonyos speciális pálcának a maradéka látható, amit Eoin talált meg valahol az istálló valamelyik eldugott szegletében, jóval egy évvel a távozásom után. Kiírta a Facebookra az eseményt, és kérdezte mi legyen vele. Fearghal, aki a mellettünk lévő istállóban volt lovas, odaírta a kép alá : -"Szerintem tegyétek üvegvitrinbe....!"