Éppen befejeztük az utolsó körünket Jordannal és Eoinnal, s lazán odadobott szárral ballagtunk az istálló felé. Amint közelebb értünk láttuk, hogy a bejáratnál két ismeretlen áll, feltehetően ránk várva. Amikor oda értünk, - az írekre nem jellemző módon - köszönés nélkül, meglehetősen nyersen stílusban szögezték nekünk, valószínűleg köszönésnek is szánt kérdésüket.

- Melyikőtök a George ? 

Hú, b...meg, mi a ..szt akarnak ezek tőlem !? - futott át az agyamon, majd rögtön gyakorlatiasabb látásmódra kapcsoltam, és a terv szerint, ha netán ellenségesen viselkednének, akkor amint leugrok a lóról, a kisebbikre ráfordítom a lovat seggel, emezt meg mindjárt tökön rúgom, és amíg ez a tökeivel van elfoglalva, addig leabálom a másikat is. Miután felfedtem kilétemet, ugyanabban a stílusban folytatta.

- Te fogod lovagolni a lovamat ! Jillel beszéltem, ő ajánlott téged, hogy te biztosan meg tudod javítani. Itt megvárunk...!

Ennyi...!  Nem kérdezte, hogy akarok e, vagy van e más dolgom, közölte az akaratát. Általában örültem ha megkerestek az emberek, már igazi specialistának számítottam a környéken ha elrontott lovakról volt szó, bár ennek az a hátránya, hogy amikor már élvezni lehetne a dolgot, onnantól már a lovasa akarja tovább csinálni. Szóval szerettem csinálni, de a bunkókat ki nem állhatom. Jordannak is feltűnt a dolog, s mondom neki, hogy ha kimegyünk, elhajtom a faszit mint a magzatvizet, az anyjával beszéljen így. Jordy más véleményen volt. Azt mondta vállaljam el, de a végén kérjek dupla árat tőle, hiszen még azt se kérdezte mennyiért vállalnám. Összenevettünk, úgy legyen...! Amikor kimentem már odaálltak az autójukkal, ami mögött a futóban ott volt a ló, illetve nem is ló, hanem egy sötét isabella fakó, nagy méretű póni. Rémült szemekkel állt a futóban, meg sem volt kötve. Az ajtó nyitásra sietve hátratolatott a falig. Na, ekkorra már megbántam, hogy elvállaltam, de hát a szó az szó, még akkor is ha csak egy bunkónak adja az ember. Elindultunk a pónival Corkba egy közeli lovasiskolába, s közben érdeklődésemre elmondták, hogy ezzel a pónival az égvilágon semmi baj nincsen, csupán annyi, hogy nem lehet rá felülni, ha meg lefogják a lovat, és úgy ül rá a dzsoki, amint elengedik úgy megindul, hogy nem lehet megfogni, és a lovast az első pár kanyarban elhagyja. Szóval ne aggódjak, csak ennyi a baja, de hát ez nekem gyerekjáték lesz. Gondolhatod, hogy ettől elszállt minden balsejtelmem. Lepakoltuk a lovat, a szemei mintha csak azt keresték volna, hol tudna innen lelécelni. Vödörben odatartottam neki egy kevés zabot és vártam vagy negyed órát, mire hajlandó volt beleszagolni, majd végigpásztázott engem is a pofaszőreivel, és azt találgatta, hogy vajon megbízható vagyok e . Nem raktam rá mindjárt a nyerget, elkezdtem futószárazni rövid száron, s mindig amikor futni akart volna azzal akadályoztam meg, hogy behúztam a fejét. Közben olykor megállítottam, és az ostor csapóját a földre ejtettem mögötte. Ettől megijedt ugyan, de mivel egyre gyakrabban csináltam megszokta, és egyre nagyobb ívben hadonászhattam az ostorral, már hozzá is érhettem, s a végén, ha megérintettem vele, már akkor sem ijedt meg tőle. Ugyanezt csináltuk a durrantással, majd pálcával végigcsapkodtam egészen addig míg azt is nem állta. Ekkor rátettem a nyerget, ismétlés nyereggel, majd odahúztam magamhoz és dobbantottam egyet. Ettől megpróbált elmenekülni de megfogtam, új próba ismétlés, egészen addig amíg maga mellett nem engedte az ugrálást. Néha neki ugrottam látszólag véletlenül, aztán elkezdtem felugrálni rá, s ha indult volna befordítottam, majd újabb próba következett, egészen addig, amíg monoton egyhangúsággal nem tűrte, hogy keresztbe felugorjak rá. Elkezdtem hintázni rajta, itt ott belerúgtam kicsiket, aztán egyszer csak rajta ültem, ő pedig állt mint a birka. Elindulás után próbálkozott még egy két szaladással, de miután megfogtam, odaadtam neki a szárat és megnyugodott. Ekkor már azt csinálhattam vele, amit akartam. Amikor leszálltam róla, sajnáltam a kicsi lovat, mert alig hogy találkozott egy számára megbízható emberrel, már jött is a bunkó, tette rá a kötőféket, és vezette be a futóba. Mielőtt fizetett volna ecsetelte, hogy ő nem szokott ennyit fizetni egy lovasnak, de ezúttal kivételt tesz, s miközben vette elő a pénztárcáját, rákérdezett, hogy mennyi is az ár. Szemrebbenés nélkül rávágtam a dupláját. Félúton megállt a kezében a pénztárca, és sápadtan hörögve nyögte ki, hogy ő egy hétre szokott ennyit fizetni egy lovasnak. Én meg azt mondtam neki, hogy " én pedig nem szoktam olyanoknak lovagolni mint te, de ha mégis akkor dupla árat kérek"....! Szó nélkül fizette ki, és el sem tudom képzelni miért nem jelentkezett soha többé....