1978 őszén kezdtük a katonai alapkiképzést, ám addig már együtt töltöttünk három katonás esztendőt, és meglehetősen egységes szakaszként vágtunk bele ebbe a negyedik évbe. Nagy alezredesnek hívták a zászlóaljparancsnokot, és valamilyen oknál fogva, a mi szakaszunkra kifejezetten allergiás volt. Ha a laktanya területén összefutottunk vele bármikor is, azonnal kezdtek kiütközni betegsége tünetei, úgymint nehézlégzés, nyaki verőerek kitágulása, fej elvörösödése és az ezzel járó szem nyálkahártya bevérzése, egyúttal a szemgolyók kivételes mértékű kidülledése, ezt a térd megrogyása és a kezek ökölbeszorulása a comb mellett követte, majd a roham artikulálatlan üvöltésben teljesedett ki. Mi már komolyan kezdtünk aggódni Nagy alezredes elvtárs egészségi állapotáért, aki a fejébe vette, hogy embert farag belőlünk. Mivel fizikailag köztudottan jobb állapotban voltunk az átlagnál, ezért ravasz módon úgy döntött a vén róka, hogy majd lelkileg fog minket sárba tiporni. Meg is kaptuk  szakaszparancsnoknak a frissen végzett Hellán hadnagyot, aki jó kutya  módjára, még jobban tudott vonyítani mint a gazdája. Második lépésben közölte velünk a parancsnok elvtárs, hogy a laktanyából majd csak karácsonykor tesszük ki a lábunkat, ha pedig kimaradásra akarnánk menni, akkor azt csak és kizárólag ő személyesen bírálhatja el. Ez volt szeptember elején. A játékszabályok ismertetése után összedugtuk a fejünket mind a harmincketten, és egyöntetűen úgy döntöttünk, hogy nem kérünk mi semmit a magunk között csupán "Faszkalapnak" becézett Nagy alezredes elvtárstól. Véletlenül se gondold, hogy ez a tiszteletlenség jele lett volna, csupán az egyszerűség kedvéért történtek így a dolgok, hiszen mennyivel egyszerűbb volt ezt kimondani, mint azt, hogy Nagy György alezredes elvtárs, zászlóaljparancsnok. Na, ugye igazam van. A Hellán hadnagy elvtárs, szakaszparancsnoknak is volt kódneve. Őt csak "Tuskó" néven emlegettük, így a külföldi kémelhárításnak fogalma sem lehetett róla, hogy kiről beszélünk. A "Tuskó" minden szívatásnál hozzátette, hogy ő parancsra cselekszik, és az egész csupán a mi épülésünket szolgálja. Hát ezzel az építkezéssel már meglehetősen tele volt a tökünk, de nem mutattuk, mert nem akartunk oktalan örömet szerezni a hadnagynak. Tudni kell még azt a nem elhanyagolható információt is, hogy a mi osztályunk/szakaszunk egy kísérleti projekt volt a Honvédelmi minisztériumban, ezért kiemelt figyelemmel követték nyomon az eseményeket. A Faszkalapnál mindig érdeklődtek, hogy minden rendben van-e, ő pedig mindig közölte, hogy ennél nagyobb rendben már nem is lehetnének a dolgok. Így aztán, miután mi nem panaszkodtunk senkinek, mindenki örült, hogy minden a legnagyobb rendben van. Igen ám, de mi harmincketten még a levelezésünket is leállítottuk (akkoriban még nem volt mobiltelefon, a vonalast pedig lehallgatta az elhárítás, a leveleket pedig ellenőrizték), teljes hírzárlatot rendeltünk el magunknak. A szülők, akik hozzá voltak szokva az időnkénti levelezéshez, illetve akik találkoztak egymással kicserélték az információikat rólunk, ez alkalommal már három hónapja egyetlen levelet sem kaptak, és még csak egy picike kis információjuk sem volt arról, mi történt velünk. Borsod megyéből voltunk a legtöbben, s ezek a szülők bementek a Miskolci Hadkiegészítő Parancsnokságra érdeklődni, ahol szintén nem tudtak semmit. Tovább a HM-be, ahol ugyan azt gondolták minden rendben, de konkrét kérdésekre nem tudtak válaszolni, ezért azon nyomban leküldtek egy ezredest tartson egy rutinellenőrzést, és készítsen beszámolót. Az ezredes meg is érkezik, mindenki szalutál, mindenki készséges. Az első kérés, kéri a katonakönyveket, annak a hátuljában volt a "kiskönyv" amiben az eltávozást szabadságot, kimaradást tartották nyilván. Három szakasz volt, mi voltunk a harmadik. Az első kettőnél mindent rendben volt, de a harmadiknál egyetlenegy bejegyzést sem talált. Kérdőre vonta a parancsnokot, hogyan lehetséges ez, hogy még csak a faluba sem mentünk ki három hónap alatt. A főnök csípőből rávágta az igazságot, hogy nem kértünk kimaradást, azért üres a "kiskönyv". Hát addig az orvostudománynak nem volt tudomása arról, hogy az allergia ragályos lenne, ez volt az első eset, amikor  olyat regisztráltak, hogy az alezredes tünetei átterjedtek az ezredesre. Üvöltve kérdezte, hogy "azt akarja ezzel mondani, hogy három hónapig senki nem akarta a szakaszból kitenni a lábát ebből a kibaszott laktanyából".....?! Nagy alezredes elvtárs őszinte ember lévén, megismételte korábban tett vallomását, ami a tünetek kiújulását vonta maga után, az "őszinteségi allergiával" küszködő ezredesnél. A roham mindent elsöprő volt, minek utána Nagy alezredes ésszerűbbnek vélte megváltoztatni korábban tett vallomását, "egyszerűen nem tudom mire vélni"-re. Az ezredes, aki miután magasabb beosztással, ezzel együtt több ésszel is volt megáldva, rögtön tudta, hogy mi folyik itt. Este hat óra körül lehetett, amikor feltette a következő kérdést. - "Mikor indul a következő vonat"....?! -"Háromnegyed óra múlva",,,,! - hangzott a válasz. " Akkor háromnegyed óra múlva, az egész szakasz fent van azon a vonaton, három nap eltávozást engedélyezek a szakasznak."...!  Na, kérem szépen, az események ilyetén alakulása rendkívül kellemetlenül érintette a zászlóalj vezetését, mivel éppen aznap délelőtt voltunk utoljára sárba tiporva, és emlékeztetve arra, hogy itt fogunk elrohadni a laktanyában. Miután ebben az időpontban már nem számítottunk ellenőrzésre, mindenki döglött az ágyán, vagy ha nem, akkor egyéb tiltott, fővesztéssel járó tevékenységet folytatott, mint mondjuk kártyázás meg ilyesmi. Egyszer csak, váratlanul betoppan a "Tuskó". Mindenki ereiben meghűlt a vér, felugrunk az ágyakról, a szobaparancsnok "fel vigyázzt" vezényel, aztán vártuk az aktuális lebaszást. Legnagyobb megrökönyödésünkre azonban a hadnagy mézes mázos hangon elkezdte sorolni véget nem érő érdemeinket, aminek következményeként a zászlóalj vezetése az utóbbi fél órában úgy döntött, hogy megérdemelten távozhatunk el a fél óra múlva induló vonattal, három napra. Ekkor megszólalt valaki. - "Hadnagy elvtárs, én nem akarok haza menni....!" Én sem...én sem...én sem..., hangzott egyöntetűen mind a nyolcunk szájából a válasz. Hellán nem tudott ezzel mit kezdeni, és tovább ment a következő körletbe, ahol ugyanaz a válasz várta, és ez megismétlődött mind a négy körletben anélkül, hogy egyáltalán esélyünk lett volna összebeszélni. Mosolyogva igyekezett jelenteni az ezredesnek az eredményt, arcáról az sugárzott, hogy lám csak mégis csak igazunk volt, és az igazság mindig elnyeri jutalmát, és a többi, és a többi...... Az ezredes azonban egy pillanatra sem hagyta az őszinteség bimbóit kibontakozni, hiszen ismételt "igazság rohamot" kapott, minek következményeként Hellán hadnagy most már futásban jött fel a szintünkre, és üvöltve parancsolta, "hogy nem érdekel, hogy haza akarnak menni vagy sem, öt perc múlva mindenki fenn van azon kibaszott buszon, különben szétrúgom azt az összeesküvő picsájukat....!" Mit volt mit tenni, győzött az erőszak, és bár nem akartunk, a kényszer hatására mégiscsak haza mentünk....