Ez a kép abból a videóból származik, ahol  életemben először ugrottam 2.15-öt. Ez van a képen, a videót nem tudtam beilleszteni ide, ami egyébként egy héttel azelőtt készült, hogy Hortobágyra haza mentem vele, és a Räubival. Amikor először ültem rajta, Gerd felrakott nekem egy 1.80-as meredeket, amit rövid vágtából úgy ugrottunk meg többször is, mintha egy méteren melegítgetnénk. Hatalmas ló volt, bottal 1.92 cm. Ha nem volt aki dobjon, úgy kellett a kengyelbe felugranom. A lábát szinte lehetetlen volt megütni, hiszen több trükköt ismert mint én, bármit terveztem ellene, már ötven méterről kiszúrta, és ugrott akkorát, hogy a bambuszt kezelő polgárnak esélye sem volt elérni a lábát. Amint látta, hogy elmúlt a veszély, rögtön leporolta a rudat.Egyetlen esély az volt, hogy ha nagy tempóból alá tettem az ugrásnak, akkor aztán figyelt pár percig. Persze többször jártam úgy is, hogy az összevetésben az utolsó ugrást tempóból úgy elütötte mintha ott sem lett volna...hihihi....Prágában majd a kijáratig repült a rúd ily módon....hihihi....Szóval lett volna tehetsége a favágáshoz is, meg aztán néha úgy véltem mintha ahhoz nagyobb kedvet is érezne, de hát ez az átkozott pénz megakadályozta, hogy megvalósítsa önmagát. Így megmaradt ugrólónak. A főnököm ötvenezer márkát, meg tíz lovat adott érte Gerd Wiltfangnak. Tudni kell azt is, hogy a négy lábában összesen kilenc "chips" (porcleválás) volt. Hat hónapig lovagoltam, majd eladták 240.000 márkáért. Aki viszont megvette, egy hétre rá 600.000 márkáért adta tovább. A főnököm tajtékzott, ennyi volt amit tehetett. Tipikus példája annak, hogy mindegy mit kínálsz fel eladásra, de csak a "kasztodnak" megfelelő árat fogod kapni érte, legyen az akár egy későbbi világbajnok ló akár. Versenyezni jó volt vele, munkában azonban úgy megizzasztotta az embert, mintha egymásután három nehéz lovaglású lovat lovagoltál volna szünet nélkül. Később az őt megvásároló gazdag "panyollal" együtt eltűnt a porondról....!