Ez a kép huszonnégy évvel ezelőtt, 1990-ben készült, a Sáripusztán megrendezett "Ménesek versenyén". Egy-két héttel előtte a Bálint Laci meghívta két fiatal díjlovas barátját a Pusztára, hogy töltsenek el nálunk egy hétvégét, és segítsenek az idomításban. Azt mindjárt hozzá kell tennem, hogy abban az időben még elég mély szakadék tátongott a díjlovasok és az ugrósok között, vidéken nem nagyon volt szokás az ilyesmi. Mondhatjuk tehát, hogy ez egy szokatlan esemény volt. Rögtön feltűnt, hogy nem harapnak, nagyon kedvesek voltak és azonnal elnyerték a szimpátiánkat. Sorra ültek fel a lovainkra, s mondtak véleményt róluk. Mi persze arra számítottunk, hogy majd negatív véleménnyel lesznek, mivel igazándiból nem is tudtuk szárra állítani őket. Ezzel szemben azonban megdicsérték az összes lovunkat, hogy milyen fantasztikusan mennek előre, illetve a segítségekre is meglehetősen jól reagáltak, viszont hiányzott egy nagyon fontos momentum, a szárra állítás. Tudva levő, hogy ha a ló jól használja a hátát akár tíz- húsz centivel is képes magasabbra ugrani, illetve kevesebb hátsóláb hibát ejt (mondom én most, de akkor még fogalmam sem volt róla). Na, miután végiglovagolták az egész istállót, másnap elkezdtek velünk is foglalkozni, ami nem csak az ülésünkre, tartásunkra, hanem alapvetően a szárra állításra is kiterjedt. Ekkor tanultam meg, hogyan kell a lovat szárra állítani, bár hogy ez miképpen működik arra csak jóval később jöttem rá. Az első területin úgy néztek rám a többiek a melegítőben mint tyúk a piros kukoricára. Kérdezték is, hogy ne hívjanak-e orvost hozzám, de miután látták, hogy csupán "gyenge őrültséggel" van dolguk így békén hagytak, viszont ha összetalálkoztunk valahol, akkor nem felejtették el megemlíteni, hogy "né má, ott jön Panyi a díjlovas"....! Ezt persze nem dicsérő jelleggel emlegették egészen addig amíg jól el nem vertem őket a pályán, az utolsó fordulón a területi bajnokságot is megnyertem. E hétvége után éreztem először, hogy milyen az amikor leng a ló háta, illetve milyen az amikor nagyobbat ugrik mint addig. Lényeg az, hogy valami megváltozott, hiszen a Ménesek versenyén is ezüstérmes lettem a Királynővel, az Ob.-n is jól szerepeltünk és a tenyészen is. Ez minden lovamra érvényes volt kivétel nélkül, és ezt annak a két tehetséges díjlovasnak köszönhettem, akik azt a hétvégéjüket önzetlenül ránk szánták. Egyiküket úgy hívták "Steve", s a rendes nevét csak jóval később tudtam meg, Göblyös István. Sajnos a bájos barátnőjének nevére nem emlékszem, remélem megbocsát nekem ezért. Soha nem volt huzamosabb ideig, a klasszikus értelembe vett edzőm, mindig ilyen momentumok segítségével léptem előre, s ezekre meglehetősen jól emlékszem. Ez is egy ilyen fordulópont volt az életemben amiért nagyon hálás vagyok Stevenek. Később aztán külföldre vetett a sors keveset találkoztunk, majd itt a neten futottunk össze ismét, immár neki egy komoly blogja van, nekem pedig egy komolytalan. Ennek okán néha nem egyezik a véleményünk, de ez a barátságunkat nem befolyásolja....! Nos ezért adtam ennek a képnek azt a címet, hogy : "Ugye mi jó barátok vagyunk.....?"