.....ott fel sem merül a kérdés, hogy a nemzet lovas-e....!?.....Ötvenhárom éves elmúltam. Ebből az ötvenhárom évből tizennégyet töltöttem eddig külföldön. Ez három országban oszlik el. Németországban, Írországban, és Svájcban. Ez alatt a tizennégy év alatt, ebben a három országban egyetlen egyszer sem hangzott el előttem a kérdés, hogy az adott ország ha úgy tetszik, lovasnemzet-e. Újságban, vagy bármilyen médiában sem találkoztam vele.  A háború világszerte törést okozott a lovak, lovasok körében, ezért a lovassport háttérbe szorult, majd a gépesítés előretörésével, a lovak feleslegessé váltak a mindennapi életben. Ezt különbözőképpen oldották meg a világon, még az úgynevezett keleti blokkban is voltak óriási különbségek. Nálunk a lovat úri hóbortnak tartották, s a kommunizmus előretörésével barbár módon kiirtották, eltakarították a magyar lóállomány mintegy 80-90 százalékát, pontos adatokat nehéz találni az interneten. Az, hogy mégis maradtak hírmondók, az azoknak a paraszti gondolkodású-gyökerű embereknek volt köszönhető, akik az akkori korra nem jellemzően úgy kerültek egy-egy tsz. vagy gazdaság élére, hogy értettek ahhoz amivel foglalkoztak, és a gyökereikből adódóan lelkiismereti kérdést csináltak a lóból. Ilyen volt például Kiss Bertalan, a mezőkeresztesi Aranykalász Tsz. elnöke, vagy Berki Sándor(?) Mezőszilason, a Kapoli (?) Simontornyán, a Bálint János Alapon majd Szilason, a Herczog Sáripusztán, és még lehetne sorolni. Mindez azonban kevés volt ahhoz, hogy megmentsék a magyar lóállományt, ez a magyar lovasok szégyene, amibe beleértem magamat is, bár akkor még csak nem is lovagoltam. Alapvető probléma volt már a háború előtt is, hogy az urak kisajátították a lovat maguknak, ez vezetett oda, hogy a kedvezőtlen közegben megsemmisült a lóállományunk jelentős része a háború után. Nem voltak a lónak-lovaknak pártfogói, hiszen az urakat eltakarították az útból, azokat a parasztokat pedig akik megtartották a lovaikat kuláknak, népellenségnek nyilvánították. A nyugati világban nem volt ez sem példa nélküli, hiszen pont erről szól a "Lovasbecsület" című film. Na, de maradjunk a tényeknél. Németországban amikor szembesültek a problémával, hogy van pár millió felesleges lovuk, azt az utat választották, hogy munkát kerestek nekik. Elsősorban a szabadidő-és sporttevékenység területén, de ahol lehetett munkára is használták őket például a hegyi fakitermeléseknél. Amikor először jártam náluk 1987-ben, az ilyen lovak munkában tartásáért állami támogatást fizettek. De használta, és használja még ma is őket a lovasrendőrség, minden tartománynak saját tartományi ménese van. Később Gerd Wiltfang mesélte, hogy a háború után széles bázist kapott a pónilovaglás, a lovasiskolák. A kilencvenes években már több száz kilométer "lovas útjuk" volt, ahol napokig lehetett volna terepen lovagolni. Nálunk a rendszerváltás előtt még lehetett szabadon lovagolni mindenütt, utána azonban még azokat az utakat is beszántották amik hivatalosan mind a mai napig útként szerepelnek a térképen, és ez ügyben senki nem reklamált, nem akadályozta meg senki. Az íreknél a háború nem okozott különösebb törést, hiszen olyan hagyományaik vannak, amelyek okán fel sem merült a kérdés, hogy szükség van-e a lóra. Úgy voltak vele, hogy ha volt egy hektár legelőjük, azon elfér egy-két ló, és ez így van mind a mai napig. Ez eredményezte azt, hogy Írországban állítólag minden harmadik emberre esik egy ló. Akárhogy is van az tény, hogy a kétezres évek elején több mint hétszázezer regisztrált telivér volt az országban. A regisztráció onnan számolódik Írországban, ahonnan muszáj bejelenteni a lovat mert versenyeztetni akarja vagy tenyészteni. Mellettünk volt egy lovasiskola, ahol a lólétszám meghaladta a százat, nem mellékesen onnan nevelkedett ki Billy Twomey is. Ezt a lovasiskolát a háború után alapították, s azóta is üzemel töretlenül, az interneten is megtalálható, a Fb-on is fent vannak. A tradícióik között szerepel például, hogy a gyereket már két éves korában elviszik a pónijával "hunting"-ra, aminek tulajdonképpen csupán az a célja, hogy az összes lovast regisztrálják, és megjelenik a névsoruk az újságban. Ezt az újságot elteszik fényképpel együtt, majd huszonegy éves korában, amikor nagykorúvá nyilvánítják megkapja a róla összegyűjtött csomagot, benne a bizonyítékkal, hogy te már két éves korodban lovagoltál. Egész tárháza van az ír lovashagyományoknak, és miután ott kifejlődött a lófuttatás népies változata is, - ezt úgy hívlák "point to point" - széles bázison nyugszik, szinte elképzelhetetlen, hogy olyasvalami megtörténjen, mint nálunk a háború után. Náluk nem volt ördögtől való, ha a paraszt lovagolt, a mai napig, ha lovasok mennek az út szélén, az autósor türelmesen araszol mögöttük, és ha egy gyerekekkel teli busz megelőzi őket, a sofőrnek vigyáznia kell arra, nehogy felboruljanak, hiszen a gyerekek egymás hegyén hátán integetnek a dzsokiknak. Külön alapítványok gondoskodnak azokról a dzsokikról, aki sérülés miatt voltak kénytelenek abbahagyni a lovaglást, netán mozgáskorlátozottak lettek e miatt. Írországban magam is tanúja voltam, hogy egy szerda délután, az isten háta mögött megrendezett "point to point" futamra, több mint háromezer ember váltott belépőt. Sorolhatnám még vég nélkül, de csupán annyit tennék ehhez hozzá, hogy utoljára az íreknél éreztem azt, hogy büszke lehetek arra, hogy lovas vagyok. Svájc nem a lovas hagyományairól híres, és való igaz rengeteg pénzük van, ám ne feledjük el, hogy a svájci hadsereg speciális egységei, a mai napig használnak lovakat. Erről egy itteni kollégám számolt be, aki maga is ott szolgálta le a kötelező katonaidejét. A freiberger hagyományos svájci lófajtának tekinthető,  a sereg csak ezeket használja, és többek között egy nemzeti ménes tenyészti őket, az állam pedig egyedüliként ezt a fajtát támogatja. Igaz az is, hogy nálunk  elindult a nemzeti lovasprogram, és sokan ettől remélik a felemelkedésünket a világ jelenlegi nagy lovas nemzetei közé, azonban ennek támogatói között vagy csak olyanokat látok (én) akik dilettánsok, vagy pedig kisebb számban olyanokat, akik ugyan nem dilettánsok viszont anyagilag érdekelve vannak. Nem mellékes, hogy ők határozzák meg a piaci körülményeket, illetve próbálják rendeleti úton megszerezni magát a piacot. Ez megint csak oda vezet(vezetett), hogy beszűkül(t) az érdekeltek köre, akinek van pénze lovazik, akinek nincs az meg lovazhat ha bevállalja a vele járó szolgamunkát. Nos ezeket az embereket szokás ma Magyarországon csicskának, tekinteni, nem hinném, hogy a közeljövőben ez szélesebb bázist megmozgatna, még akkor sem, ha az iskolában kötelezővé tennék a lovaglást (akkor meg különösen nem). Tekintve, hogy a papír országa vagyunk, azok maradnak akiknek van valamiről papírjuk, akiknek pedig tapasztalatuk van azok oda mennek ahol megfizetik a tapasztalataikat. Így aztán sok olyan oktatja a lovaglást, akinek semmi saját elképzelése nincs, csak sablonok amik nem elegendőek egy széles tábor kialakítására. Minden országban ahol eddig éltem közös vonás, hogy a lovasoktatás immár hosszú évtizedek óta, gerincében szinte változatlan, ellentétben a mi szisztémánkkal, ahol minden új kormány megmondja a tutit, és az a jó ahogyan azt ők elképzelik. Ha kormányváltás lenne, akkor a másik párt haverjai kevernék a kártyákat, mi pedig lovasok maradunk a két szék között ülve, mert a pártfaszok mindig kirántják a seggünk alól a széket, aki pedig otthon akar életben maradni, annak valahová be kell hódolnia. Nos a "nemlovasnemzeteknél" ebbe nem szól bele a politika, rábízzák ezt a szakmára. Még egy dolog ami jellemzi a lovasnemzeti gondolkodást otthon. Olvasom egy bejegyzésben, hogy megtalálták a kérdésre a választ, miszerint biztosan lovasnemzet a magyar, és erre olyan bizonyítéka van, amitől majd a világ meghajol előttünk. Nevezetesen, hogy mi is mint minden normális ember Európában, a kiemelkedő események alkalmával "attilát" viselünk. Na, tessék, még egy lehetőség arra, hogy kirekesszünk másokat a lovasnemzetből, hiszen a népesség hány százaléka visel egyáltalán attilát, és ezeknek egyáltalán hány százaléka lovas...?! Én magam sem viseltem soha attilát, de akiket úgy ismerek, hogy jó lovasemberek, azoknak is csupán elenyésző százaléka rendelkezik vele, márpedig a lovasnemzethez lovasemberek kellenek, a lovasemberekhez meg lovak kellő számban. Arról nem is beszélve hogy az igazi lovasembereket eddig még soha nem az attila tette lovasemberekké, hanem inkább a lovak szolgálatában eltöltött élet súlya, aminek viselése igénybe veszi, és egy idő után meggörbíti még a legkeményebbek vállát is, és nem érzik szükségét, hogy ezt a nyomasztó súlyt még egy attillával tetézzék. Nem mellékesen pedig, amíg képtelenek vagyunk szembenézni a tényekkel, addig az előrelépés kapuja zárva marad előttünk, de legalább hazudhatjuk magunknak, hogy mi lovasnemzet vagyunk, csak éppen a lovunkat valahol elhagytuk út közben, miközben az attilánkkal voltunk elfoglalva. Nos, ez az én véleményem, nem kívánom senkitől, hogy egyetértsen vele, döntse el mindenki maga, hogy lovasnemzet-e a magyar....!