Stipi ifis volt Sáriban. Nagyon jólelkű, segítőkész gyerek, aki tehetségesen lovagolt, nagyon szerettük. Amikor eljöttem Sáriból, ő örökölte a magam készítette felszereléseimet, illetve a karcagi csizmámat is neki adtam.  Azokban az időkben  még évente rendeztek Sáripusztán három napos military versenyt, egészen a legmagasabb osztályig. Ilyenkor, a verseny előtti hetekben,  kijártunk az akadályokat javítani. Ezen alkalmak egyikén nagy platós lovaskocsival mentünk ki, és a Márok Csaba két pej kancája lett befogva elé. A plató tele volt gerendákkal, faanyagokkal, szerszámokkal, és természetesen velünk, akik voltunk ott vagy tízen. Stipi is velünk volt.  Csaba a dolga miatt nem tudott velünk jönni, ezért mi hajtottuk a lovakat, illetve a Maszektól én elkönyörögtem a szárat, s hajtottam őket. Nekem a fogathajtás mindig is extrém sport volt, de imádtam vele foglalkozni, annak ellenére, hogy az esetek nyolcvan százalékában mindig történt velem valami ha fogathajtásra vetemedtem. Tudni kell még azt is, hogy a Csaba lovai nem minden nap voltak befogva, meglehetősen tele voltak, s nem mindig osztoztak a hajtó véleményében. Az egyiktől nem állt távol, hogy néha felrúgjon a spitzbognira, úri lovak voltak, nem igen szokták a terhet. Ráadásul itt, a hintótól eltérően nyaklóval kellett tartaniuk a kocsit, ha éppen lefelé mentünk. A kisebbik kanca azonban nehezen akart belenyugodni abba az igazságtalan helyzetbe, hogy mi fenn meresztjük a seggünket, neki meg tartani kell a kocsi és a rakomány súlyát. Ebédidőben felmentünk a tüskési ménistállóhoz delelni, ott tudtak a lovak is inni enni. Amikor végeztünk, ismét befogtunk, és elindultunk lefelé a völgybe. Amint a kisebbik kanca megérezte a nyakló húzását, elkezdet ugrálni, bakolni, rúgni. Tartottam őket amennyire lehetett, de a kanca egyszer csak lerúgta az istrángot, és kifordult a rúd mellől. A tüskési lejtő elég meredek egy fogatnak, hát ha még a lovak nem is akarják a kocsit tartani, és a maradék egy lónak sem volt  tetőfokán a bioritmusa ahhoz, hogy egyedül megtartsa a kocsit. Na, elindultunk lefelé a lejtőn mint egy elszabadult boroshordó. A lovak felcsaptak vágtába, miközben jóízűeket rúgtak a spitzbogniba, húztam a fejüket hogy azt hittem elszakad a szár. A többieknek hátul meg éppen csak leesett, hogy tán valami baj lehet, mert a Gyuri kománk nem kommentálja a hátul szabadjára engedett szaftos vicceket, illetve a gerendák természetüknél fogva jól alkalmazkodtak az úton fellelhető kátyúk tömkelegéhez, és heves táncba kezdtek a farsangra nem készült kollégáim között, akik megcsappant lelkesedéssel próbáltak valami kevésbé vonagló részt elérni a kocsin, nem sok sikerrel. Heroikus küzdelem alakult ki a röpködő szerszámok, és a hátul fellelhető emberek között, akik súlyos káromkodásokkal, és szitkokkal próbáltak enyhíteni hirtelen nyakukba szakadt szorult helyzetükön. Először a Maszek ébredt rá, hogy szükségem lenne egy fékezőre, mivel mind a két kezem foglalt volt, és bár berántottam a féket, de az csak annyit ért mint halottnak a csók. Előre nyúlt a nagy szívlapát kezével, húzott a féken olyat, hogy a két hátsó kerék  rögtön csúszni kezdett, ám ekkor már olyan sebesen közlekedtünk, hogy esély sem volt a lassításra. A völgy az útnál összeszűkült, szemben a halastavak voltak, mellettük keskenyen folytatódott az út. Két választás volt, vagy befordulok és akkor valószínűleg borulunk, vagy egyenesen tartom őket, és majd megállunk valahol a tó mellett a fák között. Nagyon megragadt bennem, hogy Stipi azt kiabálta, "fordulj be"...! - én azonban az egyenest választottam, mint később kiderült jó döntés volt. Évekkel később azonban, pontosan ő került hasonló helyzetbe, az ő kocsiján is ültek vagy tízen turisták, vele is megindultak a lovak, és ő befordult. Sokan megsérültek, de egyedül ő nem élte túl. Tán még húsz esztendős sem volt, s ilyenkor elgondolkodom azon, hogy miért éppen a jók mennek el korán, a háborús bűnösök meg száz évig élnek.