Mivel kitelt a mesebeli három esztendő az Üveghegyen innen Szilason, szóltam a kurta farkú téesz elnök elvtársnak, hogy hát nékem mehetnékem támadott. Talán az is szerepet játszhatott ebbéli döntésemben, hogy a Laci hívott Sáriba, de hát hogyan emlékezhetnék kristály tisztán arra ami majd harminc évvel ezelőtt történt, mikor arra sem emlékszem, hogy mit ebédeltem két héttel ezelőtt. Az elnök elvtárs nem akart rögtön elengedni, és azt mondta, legalább addig várjak már amíg megissza a kávéját. Ezután mehettem isten hírével. Ha az ember odébbáll valahonnan, akkor úgy dukál, hogy búcsúpartit szervez, hagy örüljenek a többiek is, hogy elmegy. Én is az előírásoknak megfelelően jártam el, és egy pénteki napon búcsúestet szerveztünk. A szóban forgó nap délutánján, miután segítettünk megtenni az előkészületeket, és a pörkütt már elkezdett rotyogni a kondérban Gyuri bácsi felügyeletével, eleget kellett tennem többed magammal annak a kívánalomnak, hogy elmegyünk a Lajos bácsi pincéjéhez, és hozunk vagy tíz liter bort. Ez korántsem volt olyan egyszerű mint amilyennek hangzik. Először is, lovaskocsival kellett menni több okból kifolyólag, amit teljesen logikusan meg is indokoltak a tapasztalt szilasiak. Az egyik, hogy a Lajos bácsi pincéje már abban az időben úgy volt megépítve, hogy volt bejárata, meg kijárata, és ahol bejöttél ott már nem tudtál kimenni, éppen úgy mint a Tescoban. Na már most, a két kijárat között helyezkedett el mintegy négy -öt évjárat fehér, vörös, és rozé fajtájú bor. A belépéskor alá kellett írni egy nyilatkozatot, hogy csak akkor léphetsz be, ha lájkolod az oldalt, illetve ha már bent vagy, véleményt alkotsz Lajos bácsi borkészítő művészetéről, kifejtve a zamat és íz kombinációkat a szilasi szőlődomb délkeleti illetve délnyugati oldalára kivetítve, minden hordónál külön külön. Volt még egy olyan szabály is, hogy a kijáratnál elhelyezkedő vendégkönyvbe mindezeket írásban megpróbálja az illető összefoglalni, már amennyiben még képes rá. A vendégkönyv első oldalát Lajos bácsi jegyezte, vagy harminc évvel azelőtt, mielőtt alászállt a pinceavató buliba. Sokat mondó tény, hogy a könyv üres volt. Mi is alászálltunk mint a bányászok, én azonban előzőleg felmentést kértem, mert a lovakra is nézni kellett, valamint a  borszakértés végeztével valakinek fel kellett rakodni az embereket a platóra, és még a kanna bort is biztonságosan elhelyezni, nehogy a hosszú úton hazafelé valami oknál fogva eltűnjön a kannából. Csak megjegyzem, Szilason meglehetősen gyakoriak voltak az efféle csodák. Volt a lovaskocsis pincelátogatásnak még egy előnye, és pedig az, hogy a platóról könnyűszerrel hányták túl a magasítót az illetékesek, míg az autónál macerásnak bizonyult a művelet megoldása. Így többszöri kísérletezés, és autóbelső mosás után, egyértelműen a lovaskocsi mellett tették le a voksot. Nem utolsó sorban, miután a Harry Pottert csak később kezdték vetíteni, a hányás szagú légfrissítő is csak később vált divatossá. Szóval megtöltöttük a kannát, majd konstatáltam, hogy ezúttal sem írt senki a vendégkönyvbe. Feldobáltam az embereket a platóra, a Sütőt meg magam mellé ültettem a bakra, mert úgy találtam, hogy menet közben némi ellenőrzésre lesz szüksége. Ezt mindjárt meg is erősítette azzal, hogy behányt a Dáma segge és a spitzbogni közé. Mondtam neki, hogy ezer szerencséje, hogy nem találta el a lovat, mert a Gyuri bácsi biztosan kiherélte volna érte. Elindultunk. Fél kézzel a lovakat tartottam, a másik  kezemmel a Sütőt, a harmadikkal a féket kezeltem amikor szükség volt rá. Ha Sütő elkezdett öklendezni, csak kitartottam oldalra, ha kifolyt belőle aminek kellett kicsit megráztam, hogy tiszta maradjon a kocsi, és így haladtunk egészen az istállóig. A pörkütt már készen volt, és az evés után úgy tűnt, hogy az első sokkot mindenki túlélte. Mondják némelyek, hogy az a jó parti amikor nem emlékszel semmire utána. Nos, én emlékeztem mindenki helyett, én voltam az "emlékek őre". A Gyula, miután jól bevacsorázott kiment vizelni, majd dolga végeztével befeküdt az Etikett állásába a ló mögé keresztbe, és kisded álomba szenderült. A ló rá is léphetett volna, le is szarhatta volna, de nem tette. Bent is kezdett felszabadulni a hangulat, Egyed éppen abban a fázisban volt, amikor az emberben  leledző rejtőző képességek, - amikről addig ő maga sem tudott - az alkohol által feloldott gátak maradékait elsöpörve a felszínre törnek. Ő éppen arra jött rá, hogy rettenetesen jó ütemérzéke van, és valami hihetetlen jó dobos válhatott volna belőle, ha nem a lovakat választja. Ez a gyakorlatban úgy manifesztálódott, hogy elkezdte ütemesen az asztalt verni, mire az összes edény, tányér, pohár és evőeszköz mozgásba lendült mint egy pingvincsapat, és csukafejessel ugráltak le az asztalról, mi többiek pedig, egy fóka ügyességét meghazudtolva mentettük ami menthető volt. Persze áldozatok mindig vannak. A Kabos azt gondolta, hogy Egyed már úgysem fog emlékezni, ezért a többiek ovációja közepette, az Egyed fülébe ordította a gúnynevét, amiről ő maga nem tudott. Ezt a frizurájáról akasztották rá, és úgy hangzott, hogy "Bubos". Kabos ezt a következőképpen deklarálta. A mutató és középső ujjával "V" jelet formálva azt ordította az Egyed fülébe öt centiről, hogy....Bububububu.....!.....Bubububububúúúúú.....!.....Bubububububoooos...!.....Bububububukám...!....Ej, de nagyon Bubos....!.....Bububububu.....! Hát ezt körülbelül az est hátralevő részében végig. Csak annyi szünetet tartott, hogy amíg a Béla kiment vizelni, utána ment meglökdösni egy kicsit. Ettől azonban a Béla táltosodott meg, és amint az üvöltözés hatására kitódultunk a pihenőből azt láttuk, hogy Béla - kezében az időközben lézerágyúvá avanzsálódott cerkájával - üldözi futva a Kabost, és egyeslövéseket ad le rá mintegy tíz méterről, aminek folytán a Kaboson levő pulóver harántcsíkos lett, mint a Fradi mez. Másnap amikor az események elemzése következett, az Egyed azt mondja a Kabosnak. Te Kabos, te nagyon be lehettél rúgva tegnap este, mert végig valami olyasmit kiabáltál a fülembe, hogy "Bubos"....hihihihi....! Kabos nem konstatálta tovább az eseményeket, inkább elismerte, hogy holt részeg volt, ami persze nem volt igaz....hihihi...! És ezzel fejeztem be szilasi pályafutásomat, ám a barátságunk a régi maradt...