1997. Cegléd, valamikor május végén. Állok a bejáratnál, én leszek a következő induló. Az előttem levő végzett, nyitják a bejáratot, már éppen indulnék amikor István megköszörüli a torkát, és közli, hogy valamit még érdemes lenne tudnom...Na, ki vele gyorsan, mi az...?! Hát szóval az a helyzet, hogy a lónak (a Joop "C"-nek) problémái vannak a vízzel....! .....Megköszöntem szépen az építő jellegű információt, valamint hogy mindent megtettek azért, hogy még időben felkészülhettem a rám váró nehézségekre, majd belovagoltam a pályára. Ellovagoltam a víz mellet, húzott el oldalra. Kicsit megrugdostam az oldalát, odapöccintettem neki a pálcával, és elindultam. Eldöntöttem, hogy úgy lovagolom meg a vizet, mintha ugraná, aztán majd meglátjuk. Amikor ráfordultam, iszonyatosan rázártam, a jobb kezemben hosszabbra engedtem a szárat, hogy a pálcával elérjem a nyereg mögött. Ment is minden mint a karikacsapás, már már azt hittem elugrik, amikor az utolsó utáni pillanatban megállt, maga előtt tolva az elugró sövényt. Tudtam, hogy nem viselkedhetek jóságos szamaritánus gyanánt, és hát rá voltam készülve erre az eshetőségre is. Még meg sem állt a csúszásban amikor, elkezdtem lejátszani a "Vízugrás" című sorozat első évadjának első tíz epizódját a Joop "C"-nek. Ezeknek az sorozatoknak az a jellegzetességük, hogy általában a nyereg mögé szokták vetíteni, de én hatékonyabbnak találtam azt a megoldást, hogy öt részt előre a lapockájára, ötöt pedig a nyereg mögé vetítettem neki, de sietnem kellett, mert nem fizettem jogdíjat a nyilvános vetítésért. Mire a Fugli Karcsi elkezdte nehezményezni a vetítést, én már kétszer is elnézést kértem mindenkitől, sarkon fordulta arrébb mentem két-három vágtaugrást, és ráfordítottam a lovat. Ez azért fontos, mert minél messzebb kerülsz, annál jobban romlik a ló rövid távú memóriája. Nos, a Joop nagyon jól emlékezett még a részletekre is, úgyhogy simán abszolváltuk a ceglédi vizesárkot, amiről később kiderült, hogy már többször próbálkozott ezzel a feladattal, de még senki nem magyarázta el ilyen részletesen neki, miképpen is kell vizet ugrani. Azért,  amikor lejöttem a pályáról szóltam az illetékes "elvtársaknak", hogy akár még pár perccel korábban is szólhattak volna, de még azt sem árultam volna el senkinek ha akár egy héttel azelőtt kiszivárogtatták volna a hírt. Mindenesetre vetettem velük egy 5x3 méteres kék takaró ponyvát, a vízugratás további gyakorlása végett. Amikor legközelebb mentem, ezzel kezdtük a tréninget. Először csak a földre leterítve ugrottam meg. Először megnézte, toporgott egy kicsit és megugrotta, és az ezt követő ugrásoknál már egyre egykedvűbben csinálta. Na ekkor rákötöttünk két madzagot a két sarkára, és amikor három-négy vágtaugrásra voltam, hirtelen kellett meglebegtetni a ponyvát. Ez elég életszerűen hatott, megpróbált megpördülni, de felvilágosítottam, hogy ez nem díjlovagló edzés, jobban jár ha ugrik, különben levetítem az első évad hátralevő részeit. Nyilván nem tetszett neki ez a sorozat, mert egyrészt nem tiltakozott hanem rögtön megugrotta, másrészt, a későbbiek folyamán sem láttam soha a tévé előtt ülni, amikor vélhetően éppen ezt a sorozatot játszották. A továbbiakban már rázni kellett a ponyvát, úgy ugrottam meg vele, még csak nem is tiltakozott. Amikor aztán utoljára mentem rá, már csak két vágtaugrásra lehettem, amikor rázás közben belekapott a szél a ponyvába, és felrepítette vagy két méterre. Az indexét ugyan nem mutatta meg, ám én mégis arra a következtetésre jutottam, hogy a Joop "C" ötöst kapott a vizsgán, mivel ezt is megugrotta egy megtorpanás nélkül. A későbbiek folyamán is csupán egyszer ment félre Bábolnán, és ez a bábolnai verseny nem is erről maradt meg az emlékeimben. Elindultam a nagydíjban vele, tizenkettő ugrás az alappályán, nem sok hibátlan lovassal. Joop "C" ment mintha zsinóron húzták volna. A kilencedik ugrás egy meredek volt, utána srégen vagy hat-hét vágtára jött egy kettesugrás, oxer meredek. Amint leérkezett a meredekről érzem ám, hogy mintha defektes lenne a hátsó, úgy elkezdte riszálni a hátulját. Kintről mintha kiabáltak volna befelé, de eközben a kettes meg csak közeledett, én meg nem tudtam eldönteni mit csináljak, és belementem a kettesbe annak ellenére, hogy nem volt minden rendben. Amikor az oxer felett jártunk már tudtam mi a baj, mert féloldalt lógva az oldalán, láttam a hevedert az orrom előtt csapkodni. A meredeken már a nyakán lógtam, majd ahogy leérkeztünk elhagytam biztosnak hitt helyemet. Elszakadt a heveder, ami éppen akkor volt harmadszor a lovon. Vigaszként kaptam egy Seiko órát, bár szívesen becseréltem volna a hátralevő két ugrásra. Később pedig az vigasztalt, hogy a zablám szakadt már el versenyen, már éppen dukált a heveder is. Joop "C"-vel gyakran jártam terepre, általában szürkületkor, mert kedden mindig délután mentem lovagolni Bodmérra. Volt egy nagy repceföld amit már learattak, azon nagyon jókat lehetett vágtázni. Éppen ezt tettem, amikor vagy kétszáz méterre megláttam egy vaddisznót közeledni szembe velem, és láthatóan a repcetábla közepén levő szakadékos, bokros nyiladékba tartott. Úgy vettem az irányt, ha majd meglát és elkezd menekülni, ne tudjon beszaladni a nyiladékba, muszáj legyen neki megfordulni, és akkor majd kicsit megkergetem. Észre is vett, megállt, figyelt, én meg uccu neki gázt adtam, hogy majd jól megkergetem. Ebben a pillanatban dörrent egy lövés a nyiladékból, a disznó könnyedén meglépett, én pedig csináltam egy olyan ridding stopot, hogy a ló a seggén csúszva állt meg. Na, akkor odamentem a vadászhoz és elmagyaráztam neki, hogy talán nem véletlenül van ennyi vadászbaleset Magyarországon. Ő természetesen azt állította hogy teljesen képben volt, én csak azt nem értettem, hogy akkor meg miért lőtt...?! Na mindegy. Másik esetem talán nem is a Jooppal volt, de szintén egyedül voltam terepen. A kis homokbányánál ballagok éppen, amikor érzem, hogy a ló lába elakadt valami drótban, vagy zsinegben. Nézem, hogy honnan jön a drót, látom ám, hogy a bejárattól, és ezzel együtt megláttam ott  valakit, aki négykézláb állva szerelt valamit. Ráköszöntem illedelmesen mint a szegény ember legkisebb fia, mert ez mindig be szokott jönni. Ezúttal azonban ez az ürge úgy megijedt, hogy azt hittem kiugrik a gatyájából. Igen nagy haragra gerjedt, mert én tiltott területre léptem be, és minden utat lezártak, és ha egy perccel később jövök, akkor felrobbantottak volna a bombával együtt, mert ők tűzszerészek, és hogyan kerültem én hirtelen oda a semmiből, és rádión rögtön az egészet lefújni, most újra kell kontrollálni az utakat megint, és ha én felrobbantam volna az ugyan az én személyes ügyem, de őket jól megrángatták volna a bíróságon, meg ilyesmi. Megnyugtattam, hogy nem az úton jöttem, és telefonáljon az asszonynak, hogy még ma is otthon fog ebédelni, ne aggódjon. Egy perc múlva katonák lepték el a környéket, olyan lett minden mintha egy méhraj szabadult volna ki a kaptárból. Miután autóval biztonságos távolba kísértek, ők  megnyugodtak, én meg akkor kezdtem ideges lenni, mert ha csak egy percet kések velem együtt robbantottak volna fel egy második világháborús repülőbombát. A Joop "C"-vel abban az évben nagyon eredményesen versenyeztünk a nehezebb kategóriákban, ám később egy nézeteltérés folytán mégis megszakadt  gyümölcsöző kapcsolatunk a világ legjobb lovával, éppen egy hónappal a halasi május elsejei verseny előtt, amire a Joop "C"-vel mentem volna, és az Istvánék meg voltak győződve, ha nem rontok el semmit akkor én fogom megnyerni. Május elsején a már a Tájfunt lovagoltam a nagydíjban, és amikor mentem be a pályára utolsó indulóként, megláttam az Istvánékat pontosan a bejárat mellett. Végül is azért jöttek, hogy megnézzék mire leszek képes a világ legjobb lova helyett, egy olyan lóval aminek múltja van, de jövője aligha. Érdekes, hogy milyen jó ez a magyar nyelvtan, mert például az aligha szó azt jelenti, hogy nagyon nagy valószínűséggel nem, ám ha valami csoda történne mégiscsak lehetséges. Én nem szeretek csalódást okozni senkinek, ezért megnyertem a nagydíjat a Tájfunnal, bár nincs róla tudomásom, hogy az Istvánék örültek volna neki....hihihi...!