Majd harminchárom éve történt, még udvaroltam Anyának. Az akkori udvarlási szabályok szerint, én jártam el a lyányos házhoz minden este. Ahogy nőtt felém a bizalom, annak arányában mehettem egyre beljebb a lakásba, pont úgy ahogy a kutya araszol szépen lassan, lépésről lépésre a fotel felé, aztán ha nem szólnak rá idejében akkor egyszer csak már benne fekszik, és ha arrébb akarod küldeni, rád morog. Én is így haladtam előre, de én nem morogtam senkire. Már a konyhánál tartottam, ami azt jelentette, hogy úgy nyolc óra tájékán a család többi tagjai diszkréten mosolyogva behúzódtak a számomra akkor még tiltott területnek számító szobákba, hogy mi ketten zavartalanul gyakorolhassuk az egymás szemébe nézést, Robert Redford mintájára.  No kérem szépen, körülbelül este tizenegy óra körül, amikor már eleget néztünk egymás szemébe, a szolgálati szabályzat szerint el kellett kezdenem a búcsúzási eljárás lefolytatását. Ez mintegy fél órát vett igénybe, ami két részre oszlott. Az első negyedóra volt az asztaltól a konyhaajtóig való eljutás normaideje, ennek becsült távolsága körülbelül három méter lehetett. A második negyedóra foglalta magába a konyhától a bejárati ajtó elérését, és jellemzően az akkori idők szigorúságára, ezek a normaidők olyan szűknek bizonyultak, hogy csak ritkán sikerült teljesíteni őket. Az ominózus estén is éppen búcsúzkodtunk. A lakásban, és a házban egyaránt néma csend honolt. Araszoltunk kifelé miközben valami nagyon fontos dolgokról beszélgethettünk, mert meg kellett állni a konyhaajtóban megvitatni a dolgot. Én tenyérrel nekitámaszkodtam az ajtófélfának, Anya pedig hogy haladjunk is, elkezdte a konyhaajtó becsukási hadműveletet, de ugyebár régi házakban már könnyen elvetemednek az ajtók, és nem lehet őket csak úgy ukkmukkfukk becsukni. Anya is ezen bosszankodott, hogy tegnap még simán be lehetett csukni, és tessék, ma már ez sem csukódik rendesen, ezért rántott rajta még vagy kettőt sikertelenül, majd kérdően rám nézett, hogy most akkor mi legyen, mit tegyünk, hogy a konyhaajtót csöndben, zaj nélkül a helyére illesszük. Nekem mindjárt lett is volna egy javaslatom, amit suttogva közöltem is Anyával, nevezetesen, hogy "nyisd ki az ajtót". " - Minek....?" - kérdezett vissza Anya szintén suttogva. "- Azért, mert odacsuktad az ujjam...!" - folytattam még mindig suttogva, nehogy a hangos szótól bárki is felébredjen miattam. "- De nem tudom becsukni az ajtót..!" - válaszolta Anya, és rántott még rajta kettőt. Susogom neki vissza, hogy "azért mert ott van közte az ujjam...!". Ám Anya azt hitte viccelek, mivel nem jajgattam, s meg volt győződve, hogy átverés az egész, és mihelyst odanéz, én majd kinevetem, mert bevette a trükköt. Ennek ellenére odanézett mosolyogva, hogy "na jól van legyen igazad, nevessél csak ha úgy tetszik"! Ekkor látta meg, hogy valóban odacsukta az ujjamat, és ettől úgy megijedt mintha én csuktam volna oda az ő ujját, majd fülsiketítően kiabálni jajveszékelni kezdett, alig bírtam megnyugtatni, hogy csak katona dolog az egész, nem kell annyira mellre szívni. Onnantól kezdve rebesgetni kezdték a házban, hogy időnként, amikor az éjfélt elüti az óra, valami kísértet olyan fájdalmasan jajgat, mintha valaki az ujját csukta volna oda az ajtó sarkához.....