1988-at írtunk, ekkor szerződtem át Sáriba. Azt nem mondhatnám, hogy zökkenőmentes startot vettem volna, hiszen az első területi fordulóban Halason, minden számban sikerült kizáratnom magamat Királynő nevű lovammal. Nem titkolom, eléggé lehangolt a dolog, pedig előtte volt már részem efféle élményekben, azt azonban nem mondhatnám, hogy vágytam rá. Amint hazaértünk, Szabó elvtárs közölte velem, hogy kapok még egy esélyt, és ha a legközelebbi versenyen nem tudok valami kézzelfoghatót produkálni, elveszi tőlem a lovat, aztán vagy elmegyek tehenet legeltetni, vagy keresek magamnak valami sikeresebb foglalkozást. Végül is korrekt volt az ajánlat, a legközelebbi verseny Mernyére esett néhány héttel később. Buliversenynek neveztük abban az időben. Laci felajánlotta, hogy lovagolja nekem a lovat, de nem fogadtam el, mert a pusztai ember szemében már így is csak egy nagy nullát láttam amikor rám nézett, azonban ha még a lovat sem én lovagoltam volna, még nulla se lehettem volna a szemükben. Úgy döntöttem, hogy magam veszem kezembe sorsomat, és elkezdtem a saját fejem után dolgozni Királynővel. Minden a diagnosztikán múlik, ha jó az elképzelésed nem maradhat el a siker, mondom én most, de hát akkor még ne tudhattam mi lesz a kaland vége. Az is benne volt a pakliban, hogy seggbe rúgnak de ha nem éreztem volna magamban elég erőt a feladat megoldásához bele se fogtam volna. Az erőbe beletartozik  valamiféle tudás érzete is, különben csupán a wc-n  érdemes próbálkozni.  És mindjárt itt van az a dolog ami általában végig követi egy hivatásos életét, nevezetesen a nyomás. Tudnia kell nyomás alatt teljesíteni, és nem csak versenyen, hanem állandóan a munkája során. Nem írom itt le hogyan csináltam, nem az a lényeg. Elmentünk Mernyére, ahol szembesülnöm kellett vele, hogy beneveztek egy besavanyodott lóval a puissance-ba. Hát ha őszinte akarnék lenni, akkor bevallom, hogy a hír hallatán nem kezdtem el a levegőben súlytalanul röpködni, lélekemelő trillákat hintve az alant elterülő virágos rétekre, amik lágyan hullámoztak a jótékony tavaszi napsütésben. Az első pillanatban egy világ omlott össze bennem. Tudni kell azonban azt is, hogy új világot mindig csak a régi helyére lehet építeni, rá sohasem, s bár a helyzet reménytelennek tűnt, valamiért mégis úgy döntöttem, jöjjön aminek jönnie kell. Mérettessünk meg, aztán ha nem sikerül, akkor meg úgysincs itt semmi keresnivalóm. Visszagondolva ez volt életem legnehezebb magasugratása annak ellenére, hogy most már tudom, egy igazi puissance ott kezdődik ahol ez véget ért. Mi ott Mernyén 130 cm-en kezdtünk. Kicsit nevetségesnek tűnhet, de nekem akkor egyáltalán nem volt könnyű, nagyon kellett figyelnem, az állásom, a karrierem, az életem további alakulása volt a tét. Túlestünk az első felállításon, kicsit könnyebbnek éreztem magamat, ám a röpködés még váratott magára, s a rendezők nagy bátran húsz centivel emelték a tétet, amivel én személyesen ugyan nem értettem egyet, azonban miután nem kerültem be a rendezőbizottságba, így a véleményem elkerülhette a figyelmüket. Szóval, maradt a stressz, de ezt a magasságot is túlszárnyaltuk Királynővel. Tudni kell még azt is, hogy életem addigi legnagyobb ugrása, amit fényképpel tudtam igazolni, 140 cm volt a rúd két szélén. Engem még az sem zavart, hogy a közepe vagy húsz centit belógott, nekem 140 volt, és büszkén hordtam a személyigazolvány tartóm külső átlátszó fóliája alatt, amint kepeszkedek a lovon mintha a Bazilika tornyát ugratnám éppen. A százötvenes magasságot viszonylag sokan teljesítették még velem együtt, és a tét ismét tíz centit emelkedett. Én voltam az utolsó előtti lovas, és az előttem lévők sorra ütötték le a kőfal tetejét. Én is rálovagoltam, és bár megtolta a dobozt, mégis fenn maradt a "Szerencsémnek" köszönhetően. Tudtam azonban rögtön, hol volt a hiba, miért csak a Szerencse segítségével értünk át az ugráson. Kevés volt a tempó, nem galoppozott a hátulja kellőképpen, és ez egy ugrólónál azt eredményezi, hogy laposodik az ugrás, ergo jól alá kell hajtanom a hátulját, jó tempóban odaérni, és ha a hátuljával kellőképpen maga alá tud ugrani a ló, akkor magasabbra tudja emelni magát. Érdekes módon ezt adta ki az agyam annak ellenére, hogy ezekről a dolgokról még életemben nem hallottam annak előtte. Amint lejöttem a pályáról, rögtön elárasztottak a helyi cigányok, akik szintén szurkolni jöttek ki, és láthatóan őszintén örültek velem együtt. Vezetni akarták a lovamat, és segíteni, amit én meglehetős gyanakvással fogadtam, ám a főnökük - akinek kebelében szintén lovasszív dobogott állítása szerint - biztosított róla, hogy "há csák égy hájá szálá méggörbűne énnék a jú lúnak, ott vágom él a nyákát ánnák áki ilyet ténne a té lováddál tézsvérem"....! Hát nem igen volt időm utánanyomozni, hogy igazat mondanak-e, így hát hagytam hagy vezetgessék a lovamat, s mintegy biztosításképpen, hozattam néhány sört nekik. Na onnantól kezdve lett hirtelen vagy ötszáz fős szurkolótáborom, le sem tudtam őket többé vakarni magamról, talán csak azért mert emberszámba vettem őket. Jött az utolsó felállítás 175 centiméter. Ketten maradtunk, én mentem be először a cigánytábor óriási üdvrivalgása közepette. Amikor a köszönés után beugrattam vágtába nem lehetett egy pisszenést sem hallani, még a purdékat is fejen verték arra az időre. Szentséges csend lett, csak a patadobbanások visszhangoztak erőteljesen. Az elképzelés csupán előfeltétele a megvalósításnak, s én erőteljesen dolgoztam rajta, hogy megvalósítsam az elképzelésemet. Amint az ugrással szembefordultam, már nem láttam semmit csupán éreztem az egész testemben, hogy amit most csinálok olyat még soha nem csináltam, hiszen a ló olyan puhán, könnyedén kezdett galoppozni, mintha egy bárányfelhőn ültem volna. Nem számoltam, de a forduló után már megvolt a távolság is, legalább hat - hét vágtaugrásról, és akkor tudtam, hogy mi ezt az ugrást most meg fogjuk hibátlanul ugrani. Így is történt, az ugrás után pedig felszabadult belőlem az összes addigi szorongásom egy pillanat alatt. Az extázist még az is növelte, hogy legalább ötszáz ember örült ott ennek tiszta szívből velem együtt. Köszönöm a mernyei cigányoknak ezt a felbecsülhetetlen támogatást amit akkor ott tőlük kaptam. Az embereket a tetteik után kell megítélni, nem a magyarságuk vagy cigányságuk alapján, bár vannak személyes élményeim ellenkező cselekedeteikről is. A másik lovasnak megállt a lova, így én nyertem a puissancot, a Királynőt, és a továbblépés lehetőségét is egyszerre. A későbbiek folyamán még többször vettem részt magasugratásban, de az érzések minden esetben ugyanazok voltak, legyen szó két méterről, vagy csak százhetven centiről egyaránt. Amikor Hortobágyon a Djangoval megugrottam a 219 centimétert, természetesen örültem neki nagyon, azonban ekkor már közvetlenül az ugrás után felmerült bennem, hogy "vajon megérte-e ennyit dolgozni, robotolni ezért a pár perc extázisért". Sokáig nem tudtam válaszolni erre a kérdésre, hiszen rájöttem arra, hogy ezt mindenki képes megcsinálni, ez nem olyan nagy kunszt egy Djangoval, aki a két métert úgy ugrotta mint más ló az egyharmincat. Volt mellette egy másik lovam a Räuber, aki átlagos méretű, csontig besavanyodott ló volt. Na ő volt a kettő közül a mestermű, mivel később Prágában vele és Djangoval is megugrottam a 2.10-et. Mondhatná bárki, hogy valószínűleg nagyon erőszakos voltam, azért ugrott. Egyet nem szabad azonban elfelejteni, hogy amennyiben megölöd a ló karakterét mondjuk leginkább erőszakkal, akkor ugrani fog ugyan, soha nem fog megállni, de soha nem is fogja teljesíteni az elvárásaidat, mindig hibázni fog, mert megölted az érdeklődését is vele együtt. Na már most sokan "sajnálnak" minket hivatásos lovasokat, akik egyik lóról ülnek a másikra nap mint nap, megölve ezzel éppen a lovaglás művészetének lényegét, az érzést, illetve az érzelmeket. Utalnék itt egy régi, dalba és versbe foglalt mondásra, nevezetesen "aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni"....! De ezzel nincs vége, mert azt is mondja, hogy "ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni"....! Nos csupán ha a régi bölcsességet vesszük alapul, ez azt jelenti, hogy aki a teljességre törekszik annak ismernie kell a dolgok sötét oldalát is. Ha a fényre vagy kíváncsi, meg kell ismerned az árnyékot is, hiszen ha akarod ha nem, a kettő nem létezik egymás nélkül, legalábbis a fizikai világban, itt a Földön nem. Különben csak féligazságokat ismersz. Mi hivatásosok vállaltuk azt, hogy amikor "hívtak" minket, elindultunk le a pokolba ha úgy tetszik. Ám a pokolban sem lehet sokáig létezni célok, és lélekemelő eredmények nélkül, különben az ember belefásul, és elég a pokol tüzén. Nekünk is keresnünk és találnunk kell itt valamit, amiről odafenn a hozzáértő tömeg beszél, de még sohasem találkozott vele. A hivatásos kénytelen állandó nyomás alatt kutatni a sötétségben a mennyország drágakövei után. Aki nem talál semmit, az feladja a küldetését, elhagyja a pályát. Aki pedig lenn marad az alázattal kutat tovább, hiszen el kell viselnie az "igazak" hadának gúnyát, megvetését, bírálatait,  okoskodásait, akik fenn állnak valahol a feneketlen lyuktól biztonságos távolságban, és áhítva figyelik a mélység közelébe merészkedő "hőst", aki bátran közvetíti nekik azt amit lenn lát. A semmit. Mi pedig keressük tovább azokat a gyémántokat amikről fenn beszélnek, mert ezek tartanak minket életben a pokol fenekén. És amikor úgy döntünk, hogy a felszínre kapaszkodunk, elvegyülünk az éljenző tömegben, nem osztjuk az észt mert tudjuk, hogy a pokol koszos büdös pora fedi a testünket. Megelégszünk azzal, hogy tudjuk mi van az elrejtett iszákunkban, s ha erőt kell merítenünk az élethez, csak kinyitjuk a száját, és belepillantunk......, majd elmosolyodunk amikor a tömeg ismét éljenzésbe kezd, mert a "hős" valami drágakövekről tudósított éppen.......