Az átlagosnál erősebb életösztönömnek köszönhetően Gerrynél csakhamar kulcsember lettem, jóllehet ezt én inkább úgy definiálnám, hogy kulcshülye, hiszen ki az a  hülye aki olyan lovakat vágyik lovagolni, akiknél mindig spekulálni kell azon, hogy egyáltalán hogyan is kéne megfogni, megérinteni, egyáltalán ha szólsz neki a bokszban ne galoppozzon át rajtad félelmében, és arról még nem is beszéltem, hogy ezekre fel is kellett ülnöm, illetve mások által is lovagolhatóvá tenni őket. Azt is meg kell mondjam, hogy a többiek nem röpdöstek örömükben, amikor a Gerry úgy döntött, hogy egy egy ilyen lovat - amit addig csak én lovagoltam -  mással is kipróbál. Esküszöm sajnáltam őket, gyakran jöttek le a pályáról vérző orral és egyéb hátrányokkal, viszont én meg már ismertem ezeket a jószágokat, ki tudtam számítani őket, majdhogynem élveztem már a lovaglásukat. De Gerry nem szerette az élvezkedést, mert amikor egy ilyen ló elkerült tőlem, már ott volt a sorban a következő bolond, akivel ha éppen öngyilkos akartam volna lenni, egy pillanat alatt agyonrúgathattam volna magamat, és senki nem jött volna rá, hogy önkezemmel vetettem véget az életemnek. Ilyen volt például a Joe Soap, akinek azért ragadt meg a neve a fejemben, mert azt mindvégig amíg a Gerrynél voltam, én lovagoltam munkában. Róla írtam már régebben, ezért most nem vesztegetném rá az időt. Mindezen körülmények ellenére, csupán egyszer tört a kulcscsontom, amikor is nem tudtam egy rohanós állatot a másik mögött tartani, viszont belülről előzni meg már nem volt se helyem se időm, ezért a kanyarban megpróbáltam kívülről elmenni, miközben a másik megpróbált ránk rúgni, s csak azért nem sikerült neki mert már nagyon közel voltunk. Előzés közben kicsúsztunk a kiemelt pályáról, és engem csupán úgy odavert a földhöz, hogy eltört a kulcscsontom, viszont a ló elkezdett pörögni a hossztengelye körül, mintha cigánykereket vetne egymás után vagy ötöt. A korlátrudak és oszlopok úgy röpködtek a levegőben mint egy halom konfetti. Aztán végül a lónak semmi baja nem lett. Ezt az egész Gerrynél végzett munkát olyannak éreztem mint egy vezeklést a lovak ellen elkövetett korábbi bűneimért, bár ez jellemző volt egész Írországi tartózkodásom idejére. Ez úgy működik, hogy ha az elsőt meg tudod csinálni, hozzák a következőt, aztán a következőt, aztán rajtad marad mint halászon a halszag. A bűneimről pedig csak annyit, hogy az vesse rám az első követ, aki maga is bűntelen. Nem mosakodni akarok, de olyan korban nőttem fel, ahol nem volt ördögtől való az, hogy például a megállós lovat a bejárattól kezdve a köszönésig jól lemosdatták, és mindezért a versenybíróság nem nagyon szólt semmit. Joggal hihettük azt, hogy ez így van rendjén, persze mindig voltak ilyen és olyan lovasok is, nem lehetett azt mondani, hogy ez volt a jellemző, csak éppen ha megtörtént, akkor megtörtént, és nem vont maga után retorziókat. Szóval Írországban vezekeltem, és miután még le tudom írni e sorokat, úgy tűnik nem megölni akart a Sorsom, csupán tiszteletre, alázatra tanítani. Ez viszont nem jelenti azt, hogy most meghasonlottam, és ezek után az igazság zászlajával járok körbe a világban, és hirdetem az igét. Pontosan tudom honnan jöttem, nem tartanám az efféle viselkedést etikusnak, ezért hallgatok bölcsen. Néha kifakadok ugyan azon, hogy teret nyert az amatörizmus, mert azért azt sem hallgatom szívesen, hiszen az öt év alatt egyetlen suttogóval sem találkoztam aki hajlandó lett volna megmérettetni magát, holott  Írországban nagy szükség lenne olyan képességekre, amiket bizonyos emberek állítanak magukról. Viszont kétségtelenül élesbe mennek a dolgok mint a való világban, és ha nem oda való vagy, a lovak nagyon könnyen kiszavaznak a házból. Az is nyilvánvaló, hogy nagy ritkán akadt olyan ló is ami csakhogy nem már mindent tudott, jóllehet még nyereg sem volt rajta. Miután a Gerry nem volt túl közlékeny, az egyik alkalommal hoztak egy szimpatikus fekete csikót, amivel azt az instrukciót kaptam, hogy futószárazgassam és játszadozzak vele. Ez minden esetben azt jelentette, hogy ha tudok üljek fel rá. A kis fekete nagyon jól dolgozott, azt hittem már ültek rajta, így hát amikor elérkezettnek láttam az időt fel is ültem rá. Már vagy két hete lovagoltam, amikor a Gerrynek egyszer éppen arra vezetett el az útja. Azt hittem hanyatt esik meglepetésében, mert hogy ezen a lovon még előtte kötőfék sem volt. Szóval ilyen is előfordult de nem volt jellemző. Inkább az volt a mindennapos gyakorlat, hogy hoztak egy hülye lovat, ami már állítólag be volt lovagolva, aztán hozzá sem lehetett érni úgy félt az embertől. Egy idő után kialakul az érzéke az embernek, hogy megérezze és meg tudja különböztetni a félelmet a rosszindulattól. Hozzá kell tenni, hogy a ló rosszindulatát is sokszor a félelem váltotta ki. és ha erre az ember ráérzett, akkor gyógyítható volt a beteg, ha nem akkor minimum életveszélyben voltál.  Egyszer hoztak valahonnan egy kövér pej kancát valami másik istállóból, ami már eleve gyanús, hiszen a "racingiparban" még az amatőrök is profinak számítanak. A gyanút még az is növelte, hogy Gerry eskü alatt állította,  a ló be van törve. Tudvalevő volt, hogy a Gerry szavára lehetett adni, ezért nagyon óvatosan kezdtünk közelíteni hozzá, azzal a feltett szándékkal, hogy ha törik ha szakad, feltesszük rá a kantárt. Ennek csak az volt az akadálya, hogy bármerre mentünk a bokszban, mindig a seggét mutatta, arra meg ugyebár még nem találták ki a megfelelő kantározási módot, bár ahogyan a mai modern lovastudomány fejlődését látom, nincsenek már messze a megoldástól. Ez egyébként egy nagyon jó fogyasztó gyakorlat is egyben, hiszen amikor elkezd pörögni rémületében, akkor egy pillanat alatt futóbajnoksággá változik az akció, amit az a bátor lovas nyer meg, aki előbb ér ki az ajtón. A játék szerint az új életet kap, a második megtarthatja eredeti pozícióját, de életfeltöltés nem jár neki. Aki harmadiknak érné el a célt, azt még a cél előtt általában leüti a ló srégen mint a parasztot. Általánosságba véve mintegy egy- másfél óra múlva már fel is kantáraztuk a pácienst, kisebb nagyobb áldozatvállalással. A pejt is felkantáraztuk, finoman felraktuk rá a nyerget (fel kellett mert az írek így szokták), aztán a második hanyattvágás után nyerget cseréltünk mert az előzőnek eltört a kápája, de a hevedert csak nagyon érintősre hagytuk, aztán ki kellett tenni a gépre. Amikor az ír gyakorlat szerint már "jó volt", akkor behoztuk az istállófolyosóra, és ott kellett megkísérelni a felülést, ami csaknem olyan lehetetlennek tűnt mint kijutni az űrbe űrhajó nélkül. Elkezdtem veregetni kézzel, ami nem volt egyszerű, mert az elejével vágott, a hátuljával pedig rúgott de nem hátra, hanem előre. Azt mondják Isten keze messzebbre elér mint azt az ember el tudná képzelni. Nos ugyanez érvényes a ló lábára is. Úgy kell állnod, mint a visszapillantó tükör holtterében, hogy ne érhessen el. Ez önkéntelenül is meglehetős hajlékonyságot alakít ki az emberben mintegy mellékhatás gyanánt. Én az összes fitneszlovagot és extrém sportolót elvittem volna a Gerryhez egy körre, ahol garantált izgalmat, és ideális testsúlybeállításokat kínálhattunk, illetve az ezoterikus rajongóknak borsos áron árulhattuk volna a halálközeli élményeket. Szóval elkezdtem veregetni, na nem natural horsemanshipet csináltam, csak éppen nem akartam, hogy agyonrúgjon. A heveder alatt fut két jól tapintható izomköteg, körülbelül negyven ötven centiméter hosszú lehet. Ha a heveder meghúzása után azt elengedi akkor már talán van esélyed a túlélésre, de addig kell csapkodni amíg nem állja szemrebbenés nélkül. "Végigvertem" a pejt is majd egy félórába telt mire oda tudtam állni mellé. Amikor viszont lerogyasztottam a lábam, hogy elrugaszkodjak nekiugrott a falnak. Újabb félóra csak azzal telt, hogy fel tudjak ugrani rá. Felugrottam rá állt rendesen, ráütöttem egyet kívülről a heveder mögé, megint jött a falnak ugrás. Már az írek - akik egyébként tradicionálisan kemény fickók, és világelsők "széllelszembenhugyozásban", valamint "a másszerszámávaltörténőcsalánverésben" - mondták, hogy hagyjam a francba, ez a ló tényleg bolond. Ekkorra már azonban bennem is felébredt a "csak azért is",  és kivittem a gépbe, hogy felugrás közben tudjon előre is menni. Akkorra már aki tehette mindenki ott volt, mindenki imádja az emberáldozatot. Első próbálkozásomnál a felugrás után nekiugrott a rácsnak, majd miután nem volt helye, bakolás közben megpördült, elvesztette az egyensúlyát és nekiesett a falnak velem együtt, Önkéntelenül is igyekeztem a fájdalmát tompítani azzal, hogy a fejemet ottfelejtettem a túloldalon a nyereg és a fal között, azonban mivel már addigra mindketten csurom vizesek voltunk, rendkívül felelősségteljesen levetettem a sisakomat. Éreztem, hogy folyik valami, de nem izgultam, mert tudtam agyvelő nem lehet, hiszen nekem abból nincsen ilyen sok. Először agyvíznek gondoltam, de az írek, - akik már gyermekkoruktól fogva jártasak az egészségügyben - mondták, hogy ne aggódjak csak vér. Ez mindjárt megnyugtatott, és lehetett folytatni a küzdelmet a saját presztízsem ellen, hiszen korábban kicsúszott a számon, hogy véleményem szerint fel tudok ülni rá. Nos az íreknél könnyen csinálhatsz segget a szádból, de a seggből szájat soha többé. Olyan ez mint az atom reakció, azaz ha már beindult visszafordíthatatlan. Hát körülbelül két-három óra széllelszembenhugyozás után sikerült rá felülnöm, és a gépben körbe lovagolni. Amikor befejeztem, odafordultam a Mickyhez - aki elsőként mondta, hogy hagyjam abba - és annyit mondtam neki : Ezt hívják magyar virtusnak Mick...! Később Helen (Gerry felesége) röpke óra alatt leoperálta a fejemről az időközben felvett sisakot, amibe tökéletesen beleszáradt a vér addigra, levagdosta az összeragadt fél frizurámat, és ellátta a sebemet, ezzel el is volt intézve, amihez én hozzá voltam szokva, hiszen annak idején a Bergernél amikor a ló rálépett a lábamra, abból is ömlött a vér. Elindultam egy félórával előbb haza, és amikor éppen indulnék, beáll mellém az Ignác, és kérdezi, hová megyek ilyen korán. Levettem a cipőmet, kiöntöttem belőle az időközben felgyülemlett vért, és mutattam az Ignácnak mi történt. - Ja akkor rendben van, menjél nyugodtan....! Csüssz, holnap találkozunk...! - s mindenki ment a dolgára, másnap pedig ott folytattuk ahol előző nap abbahagytuk.