A medencetörésemből ugyan szerencsésen felépültem, azonban az eltelt fél évet csak úgy éltük túl, hogy minden mozdíthatót eladtunk, amiért bárki hajlandó volt bármennyit is fizetni. Az istálló nem kellett senkinek, így az megmaradt, de a maradék néhány állat etetése is problémát okozott a továbbiakban. Végül is aztán minden közgazdasági ismeretemet összeszedve sikerült még egy kölcsönt felvennem, amitől a megváltást reméltem, de csupán egy kevés időt nyertem azzal, hogy a kölcsön egyik feléből fizettem a másik felét. Na, most már azt is tudod miért nem a bankszakmát erősítem, tudniillik a valószínűségszámítások szerint a lovaknál nagyságrendekkel kevesebb kárt teszek. Szóval, nem volt mit tenni, batyut kötöttem a hátamra, beleraktam három napra való hamuban sült pogácsát, és elindultam szerencsét próbálni. Úgy hallottam, hogy Írországban a Telivér Táltosok Birodalmában a manók és tündérek egymással versenyeznek, hogy ki fizessen többet egy tökös dzsokiért. Na gondoltam ez kell nekem, ezek kétszer annyit fizetnek mint Európában, ebből majd szépen kifizetem a tartozásaimat, aztán mehetek megint haza. Egy pici kis apróság azonban elkerülte a figyelmemet. Az apró betűs részben az is le volt írva, hogy ahol sokat fizetnek, ott sokat is kérnek a pénzükért. Így aztán a hülyék gyanútlanságával bevonultam Gerry Cully galopptréner istállójába. Mindjárt az első nap találkoztam is két másik cseh vitézzel, akik szintén ott teljesítettek szolgálatot. A szállás mintegy kétszáz méterre volt egy kis cottage-ban, ami annyira kicsi volt, hogy az én "szobám" éppen elfért benne a négy négyzetméterével. A rangidős rajparancsnok szánakozón kérdezte a koromat, majd együttérzően biztosított róla, hogy a bolondabb, nehezen kezelhető, ágaskodós, pofás-elszaladós, rúgós-harapós, bakolós nyers csikókat ők fogják lovagolni, nekem aggodalomra nincsen semmi okom. Na, ettől mindjárt mély álomba szenderültem. A Gerrynek már lehettek rossz tapasztalatai a lovasaival kapcsolatban, mert másnap azt mondta nekem, hogy egy hét próbaidő, ha jó maradhatok, ha nem isten velem, mehetek ahová akarok. Az első hét meglehetősen kímélő üzemmódban zajlott, persze akkor még sok mindent nem tudtam, és meg voltam győződve róla, hogy ez a munka, ezért kapom a fizetésemet. A következő héten azonban elkezdett emelkedni a tét, Gerry észrevette, hogy a túlélés ösztöne fantasztikus teljesítményeket képes kihozni belőlem, és innentől kezdve egyre nagyobb és nemesebb feladatokkal látott el. Ez azt jelentette, hogy a piac egyre inkább elkezdett átalakulni, és a cseh vitézektől egyre több úgynevezett bonyolultabb lovaglást igénylő ló került hozzám. Megmondom őszintén, én annyira nem örültem ennek a kitüntetésnek, inkább elvesztem volna a magam csendességében valahol a tömeg ismeretlenségének homályában, és csak a fizetés alkalmával bújtam volna elő onnan. Gerrynek volt egy füzete, abba jegyezte be a másnapi menetrendet. Átlagban egy lovas 3-5 lovat lovagolt egy nap, esetleg hétfőn kellett többet mert a hétvégéken az írek kiteljesedtek whisky ivásban, és nem biztos hogy másnap bejöttek dolgozni. Ha be is jöttek csak kóvályogtak össze vissza, nekünk kellett helyettük is dolgozni, de hát ezért volt az idegenlégió fenntartva. Miután  pár hét alatt a főnök kedvencévé váltam, nekem szabad volt 8-10 lovat is lovagolnom, de volt rá példa, hogy egy délelőtt tizenhét lovon ültem. Ez nem jelentett egyebet, mint leugrattam egyet tíz perc alatt, aztán hozták a másikat, tudniillik időközben Gerry rájött, hogy láttam már ugrást is, illetve leesni sem szoktam olyan gyakran. Ezért a gátlovak ugratását is kizárólag én végeztem, az istálló melletti karámban. Az pedig, hogy nem estem le gyakran, csupán azt jelentette, hogy havonta 1-3 alkalommal történt ilyesmi velem, bár mondjuk az ezt megelőző tíz évben nem estem le összesen ennyiszer lóról. Az volt a gyakorlat, hogy szóltak hányas számú lovat kell lovagolnom, azt felnyergeltem, de azt sem tudtam mi lesz a feladat. Ha egyből ki kellett menni a galoppra az azt jelentette, hogy nem áll fenn közvetlen életveszély, nyugodtan vehetek még tartós tejet. Azonban legtöbbször az én lovaimra az volt kiírva, hogy először a szénahodályban üljek fel rá, aztán ha ott jó, kimehetek a karámba. Hát itt jól jöttek az előző évek túlélő gyakorlatai. Ha ránéztem egy lóra már az önmagában mondott nekem valamit. Belenéztem a szemébe, láttam nem forog vérben, rögtön nagyobb biztonságban éreztem magamat. Persze a legtöbbnek így is csak a szeme fehérje látszott, de ez még mindig jobb volt mintha vérben is forgott volna. Azt is nyugodtan kijelenthetem, hogy a legtöbbjük finoman kifejezve "neurotikus" természetű volt, ezért megbeszéltem a Gerryvel, hogy hosszabb együttműködés esélyét látom abban ha én magam döntöm el mikor és hogyan ülök fel egy lóra, mint ha ők dobálnának fel rá, mintegy feláldozva a lovak istenének oltárán. Gerry bele is egyezett, és innentől kezdve már csak nagyon ritkán kellett a cseh vitézeknek aggódniuk. Egyik alkalommal egy három éves deformált fejű lovat kellett először futószáraznom, majd - ez már rám volt akkor bízva - ha jónak találom felülni rá. Az összes lóra jellemző volt, hogy még az érintéstől is megijedtek. Korábbi gyakorlatomat felidézve, az istállóban végigcsapkodtam őket pálcával és tenyérrel egészen a fülüktől a farkukig. Erre azért volt szükség, hogy ne akkor kapjanak idegrohamot amikor éppen azzal szembesülnek, hogy már rajtuk ülök, mert az olyan mint mikor a cigányt akasztják, aztán amíg ki nem rúgják alóla a széket fel sem fogja mi történik, így nincs utolsó kívánsága se, csak amikor már lóg a kötélen kezd el kapálózni, meg integetni, ezért levágják, mert úgy korrekt hogy az embernek legyen még egy utolsó kívánsága. A cigány meg mihelyst levegőhöz jut, elkiáltja magát szemrehányóan...."A k..va Isten f...t, hát majdnem megfulladtam...!" Nos, képzeld el, hogy a ló rájön, hogy akasztják, és a hóhér éppen fent ül a hátán. Van egy tuti tippem, hogy mi lenne az utolsó kívánsága. Körülbelül az, hogy "dögöljön meg a hóhér"....hihihi....! Ebben a helyzetben két segítséget vehetsz igénybe. Az egyik ha hiszel Istenben, és abban hogy segít rajtad, de én erre nem szívesen hagyatkoztam volna, mert annak idején elmulasztottam a hittanórákat, és egyébként is úgy tűnt kapacitásbeli hiányosságok vannak nála, az én bajomnál sokkal nagyobbakhoz riasztották abban az időben. A másik meg én magam voltam, de tapasztalatból tudtam, ha nem "magyarázom" el a lónak még a felülés előtt, hogy nem akasztani visszük, akkor a a hátán már meglehetősen leszűkülnek a lehetőségek, mondjuk egy afféle varázsigére, hogy "Na, ba...meg"...Azt meg már statisztikailag tudtam igazolni, hogy a ló hátán elmondott varázsige körülbelül mindig úgy sül el, mint a Harry Potterben amikor a Ron a törött varázspálcájával próbál varázsolni. Ezzel tehát le is szűkítettük a kört egy darab, megelőző jellegű egészségügyi oktatásra, mivel ennél hatékonyabbat nem tudtam, s tudok azóta se. Nos tehát, ha már jól állta a ver(eget)ést, akkor még mindig volt egy kritikus pont, a felugrás, mert ezen lovak az első felugrás alkalmával kivétel nélkül mind azt hitték, hogy viszik akasztani. Hozzá kellett őket szoktatni, hiszen a galopplovakra nem lehet kengyelből felszállni, vagy feldobnak, vagy felugrasz magad. Előfordult hogy a felugrás pillanatában ijedtében előre rúgott a ló, és volt rá példa, hogy szilánkosra rúgta a dzsoki mindkét sípcsontját. Amikor ezt is megszokta, felugrottam rá hassal és a túloldalon is tenyérrel fokozatosan egyre nagyobbakat csaptam oda neki, amíg nem állta mint a birka. Ekkor felugrottam rá ismét, meglóbáltam a lábaimat, belerúgtam a nyakába majd a farába is, aztán egyszer csak rajta ültem. Bent az istállóban nem nagyon volt terük bakolni, úgyhogy megfelelő cihológiai előkészítés után már viszonylag nyugodtan, Istennek ajánlva elkárhozott lelkem, ültem fel bármelyik lóra. Így volt ez a deformált fejűvel is, elég jól működött az istállóban, szólt a Gerry, hogy próbáljuk meg kint is. Kivezettük, a Steven tartotta, én meg felugrottam rá, nem is csinált semmit addig amíg a Steven nem akarta vezetni. Amikor azonban elindult, nekilódult a ló is, és bár megpróbálta megtartani az egy helyben hatalmasokat bakoló lovat, de az ettől elkezdett pörögni a tengelye körül, és a szárba kapaszkodó Stevent elhajította a p....csába, ami hogyha át kellene váltanom mérhető matematikai mértékegységre, akkor ha nem éppen én ültem volna a ló hátán, akkor úgy 5-6 méterben tudtam volna meghatározni Steven lótól való távolságát. Miután azonban a bal agyféltekém működése az események következtében leállt, csupán ez az egy hozzávetőleges "jobb agyféltekés" mértékegység maradt meg a memóriámban, miközben hűséges paripám továbbra sem hagyta abba a bakolást. Eközben még szembesültem azzal a megnyugtató ténnyel is, hogy nem elég hogy senki sem tartja a lovat, de még a szár sincs a kezemben, s úgy pörögtünk mint egy centrifuga. Kapaszkodtam a nyeregbe, igyekeztem hátul tartani a vállam amennyire lehetett, szemeim már úgy jojóztak, hogy később mikor a Gerry elém állt egyedül, én azt hittem vagy harmincan lehetnek....hihihi....Végül is csodák csodájára nem estem le, egy idő után a ló lelassult, Steven pedig elkapta a szárat. Egy hét múlva már kint galoppoztam vele a többi között. Egyik reggel, nagy idegesen odajön a Tomasz nevű cseh vitéz, és mutatja a titkok könyvét, amiben az volt írva, hogy neki kell a debilfejűre ülnie, nekem meg egy olyanra ami már dolgozott, de sántaság miatt állt pár napot. Tomi felajánlotta, hogy ő inkább felülne az öregebb lóra, én meg már úgyis ismerem, lovagoljam én a "Quasimodót". Ezt csak azért lehetett akkor megtenni, mert a Gerry éppen nem volt otthon, egyébként mindennek úgy kellett történnie, ahogyan ő elképzelte, még akkor is ha baromság lett volna a dolog. Megsajnáltam a Tomit, beleegyeztem. Tomi elég ideges kaszkadőr volt, legalábbis amikor ismeretlen feladattal bízták meg ezért amint földobták a lóra, mindig rögtön belekapaszkodott a fejébe, mert fixa ideája vala, hogy akkor az nem tud mit csinálni. Nekem voltak ettől eltérő tapasztalataim, de még mielőtt tarthattam volna Tominak egy rövid kurzust ez ügyben, a ló felágaskodott, Tomi kinézett a szélvédőn, miközben a ló a nyakával jól tökön verte, majd két lábról lebakolt, és Tomi egy rövid ám szép ívű röppálya bemutatása után, úgy állt bele a földbe, mint Mónus József világrekorder nyílvesszeje. Tomi görnyedten tápászkodott fel, pont mint akit egy tökönrúgás után ki is raboltak, az arcán látszott hogy időre van szüksége, feldolgozni az eseményeket, ezért úgy döntöttem, levágtázom a nyomott fejűt. Mire befejeztem, láttam, hogy Tomit még mindig nem hatotta át a büszkeség, nem úgy mint annak idején amikor a Petra lebakolta a Pufit, és a többiek kiröhögték. Pufi büszkén leporolta magát, és önérzetesen odaszólt a legjobban kekeckedőnek. "Mit röhögsz te hülye gyerek, én legalább kettőt kiültem", utalva arra a szomorú tényre, hogy a "röhögős" legutóbb egyet sem tudott kiülni. Nos, Tomi nem mondta senkinek büszkén, hogy "Mit röhögsz te hülyegyerek", bár ebben talán az is szerepet játszhatott hogy olyannyira nem beszélte perfekt a nyelvet, hogy az egyik alkalommal már majdnem elment egy megbeszélt randevúra, mire kiderítettük, hogy nem egy lány írta neki azt, hogy "orálisan fogja őt kényeztetni"....hihihi...És miután úgy látszott, mélységes bánatában munkaképtelenné vált, hát odaadtam neki a nyomott fejűt, és lelovagoltam a másik lóval az ő köreit is.