2014. jan 01.

Showtime ( 3. ) A westernshow

írta: Panyi György
Showtime ( 3. )   A westernshow

        Teltek az évek, a ménesről a sportistállóba kerültem, új koncepciók jöttek, s ebben az is szerepelt, hogy az elkövetkezendő fedeztetési szezon előtt tartunk majd egy ménbemutatót. Ehhez tudni kell azt, hogy egy átlagos ménbemutató úgy zajlik, hogy hívnak egy ismert lovast aki végiglovagolja a méneket, majd elmondja, hogy a Herr X.Y. által tenyésztett lovak a világ legjobb lovai, és lelkiismeretfurdalás nélkül meri ajánlani bárkinek a világon. Hát a magyarok annak idején ilyenekből vettek is számolatlanul szerte a világban. Nem hiába vagyunk lovasnemzet, értünk hozzá....hihihi....de ezt nem részletezném tovább. Na, szóval elkezdtük közösen kidolgozni a ménbemutató részleteit, és többekben felmerült, hogy ha csinálnék betétszámként egy csikósbemutatót, akkor a nagyobb show több embert vonzana, s ebből az következne, hogy még több ember hallhatná Gerd Wiltfangtól (Nagyon ismert német lovas volt annak idején, Világ-és Európa-bajnok.), hogy a mi ménjeink bármelyik másikat képesek bármiben felülmúlni a világon, és még ekkora tapasztalattal a háta mögött sem tudja leplezni a meglepetését, hogy egy ilyen minőségű ménállományt az ismeretlenség homálya takarjon, és ha ezt most nem mondta volna el tiszta szívvel ilyen őszintén, akkor egy nagy adag lelkiismeretfurdalással kellene hazatérnie.  A dolog kézenfekvőnek látszott, de én úgy gondoltam, ha lúd legyen kövér, és kifogtam két anyakancát a ménesből, akiknek ugyanaz volt az apjuk, illetve mindkettőnek szerepeltek fiai is a bemutatón, s csináltam velük egy puszta-kettest. Ezzel már úgy tűnt, hogy össze tudunk hozni egy jó kis élvezhető programot. A németekről tudni kell, hogy a mindennapjaikhoz nem tartozik hozzá a show, leginkább csak nagy rendezvényeken találkoznak vele. Pár hét után már elég jól alakultak a dolgok, amikor valaki kitalálta, hogy a főnöknek pár hét múlva születésnapja lesz, és azt megrendezhetnénk ott nálunk, ami egy főpróbája is lehetne a januári ménbemutatónak. Erre az alkalomra azonban, még bővítettünk a programon, és kitaláltunk hozzá egy westernshowt, amihez kellett legalább húsz- huszonöt lovas. Megkérdeztük a környéken élő hobbilovas ismerőseinket nincs-e kedvük részt venni benne, s meglepetésre senki nem utasította vissza a kérést. Minden héten kétszer háromszor próba volt, a külső lovaspályára terveztük, az est fénypontja gyanánt este tíz órára. A gagyi történet arról szólt, hogy két legendás banditát üldöz a sheriff, egy nagy csapattal, az egyiket lelövik a lováról, a másikat meg utolérik és lerángatják a a földre, viszik őket akasztani, aztán egy harmadik ellövi a köteleket azok meg eltűnnek a vadnyugat kétes mocsarában. Két gyenge pontja volt a shownak, nevezetesen a két bandita, tudniillik az egyiket csont vágtából  lelövik a lováról, amint éppen elszáguld a közönség orra előtt, a másikat pedig kicsivel később ugyanott lerángatják  vágtázó lováról. Gondolom nem esel hanyatt a meglepetéstől amikor megtudod, hogy az egyik bandita én voltam. Az amelyiket lelövik a lováról. Voltak kaszkadőr ismerőseim, sokat beszélgettünk, úgyhogy bár még sohasem csináltam addig, elméleti tudásom alapján bevállaltam a dolgot. Az eséstől meg már régen nem féltem, de ez nem azt jelenti, hogy vakmerő lettem volna. Ki kellett választani a megfelelő lovat. Volt vagy húsz lovam, abból a Rajkiát odaadtam a másik banditának, pedig ő lett volna a legalkalmasabb a feladatra. Kiválasztottam a Spartacust, aki kis ló volt, eleven de jó indulatú. Elkezdtem a lóról esést gyakorolni, ami úgy zajlott, hogy kiveszed a kengyelből a lábad, átemeled a jobb lábadat a ló fején, majd hassal a földre érkezel. Első lépésként a lovat kellett hozzászoktatni ahhoz, hogy a feje fölött kapálódzok a lábammal. Először állásból. Valaki tartotta a ló fejét, én meg átemeltem a lábam a feje fölött. Spartacus rettenetesen elégedett lehetett a döntésemmel, mármint hogy őt találtam a legalkalmasabbnak erre a feladatra, mert mindig amikor ehhez a részhez értünk, ő büszkén kihúzta magát,  és emelt fővel várta a folytatást. Ennek az lett a következménye, állandóan elakadt a lábam a fejében, így képtelen voltam hasra érkezni, ezzel szemben tökéletesen a hátamra estem, ami néhány óra gyakorlás után nem igazán javított a beszédkészségemen. Tudniillik ahhoz, hogy megszólalj levegőre lenne szükséged, abból meg  vajmi kevéssel rendelkeztem, hiszen mielőtt még leestem volna görcsbe rándult a gyomrom attól, hogy majd újfent a hátamra esek. Az idő rövidsége miatt két napi gyakorlást követően, - ami semmi eredményt nem hozott azon kívül, hogy már félig meddig nyomoréknak éreztem magam - újabb ló után néztem. Alapos válogatás után, a Fricire esett a választásom, mert az nem emelgette a fejét, nem rúgott rám, hanem rezignáltan tudomásul vette hogy innentől egyedül kell folytatnia a mutatványt. Már ott tartottunk a közös gyakorlásban, hogy miután levadászták a banditákat, odajönnek megnézni, hogy élek-e még. Ez, mint minden westernfilmben, egy szigorú orvosi vizsgálat keretein belül történik, és nincs ember a vadnyugaton aki ne ismerné az elsősegélynyújtás eme első lépését, hiszen szakkönyvek tömkelege írja le mikéntjét. Ez a következő. A legközelebbi cowboy leszáll a lováról, odamegy a félholt banditához, és leszorított rüszttel belerúg egy akkorát, amitől nyilvánvalóvá válik a páciens egészségi állapota. Azonban arról szó sincs, hogy gyógyítási szándékkal érdeklődnének iránta, csupán arra kíváncsiak, hogy alkalmas-e az illető az akasztásra. Gabinak jutott ez a nemes feladat, viszont efféle tapasztalatok híján, az első feltámasztásra irányuló kísérlete meglehetősen hiteltelennek tűnt. Mondom is neki, hogy " te Gabi, ha csak így lábbal megpiszkálsz, senki nem fogja elhinni amit csinálsz...! ...csináld kicsit tökösebben...!" Na ezek után rugdosott alám akkorákat, hogy inkább már akkor nyögtem amikor elkezdett leszállni a lováról. Nem kell aggódni, Gabit ez nem hatotta meg, ami járt az járt....hihihi...Aztán a lova után kötött, és hason elhúzott az akasztófa alá. Ezeknek a közös gyakorlásoknak olyan különös légköre volt, mindenki egyet akart, mindenki játszott, profi és amatőr együtt élvezte az előadást. Nem tettem még le arról, hogy valami ilyesmit összehozzak otthon valamikor. Eljött az előadás napja, voltak vendégek vagy kétszázan, Herr Mayer barátai munkatársai, a főnök viszont semmit sem tudott a programról. Délután volt csikósprogram, ugratás, puszta-kettes, amivel még ugrottam is. Sikerült lélegzetelállítóvá varázsolnom ezt is, mivel az egyik ugrásnál az egyik ló előbb ugrott el mint a másik, s mire visszamásztam a két vágtázó ló közül a hátukra, már több gyenge idegzetű "irodista", kitágult pupillákkal, szájuk elé emelt kezekkel sikoltozott. Be kell valljam ezt nem én terveztem így. Aztán jött a westernshow. Egy narrátor vezette a történetet. Volt egy nagy bank a pályán, az mögött hatalmas tüzet raktunk, és a tűz fénye világította meg a vágtázó lovasok sziluettjét. Mi, a két bandita odalovagoltunk a közönség elé, és amint a mesélő a megfelelő részhez ért, lelőttünk pár embert a közönség háta mögötti tetőről. Igazi pisztolylövések voltak, az áldozatok pedig vízzel töltött léggömbök formájában, hatalmas csattanással zuhantak a közönség mögé, ami nem kis meglepetést és riadalmat okozott az emberek között. Közben a háttérben a "Volt egyszer egy vadnyugat" zenéje szólt. A lövöldözés és a közönség hangzavara hatására Rajkia felágaskodott, majd elkezdtünk menekülni a minket üldöző sheriff emberei elől. Két golyózáporos kört követően engem ért először találat, és hosszú köpenyem lobogása közepette látványosan a porba hullottam. A következő körben azonban Frici nem törődvén a forgatókönyvvel, letért a kijelölt nyomvonalról, és mindössze pár centire vágtázott el a fejem mellett. Meg kell mondjam, ez majdnem hozzásegített a feltámadáshoz, de végül is kibírtam röhögés nélkül, és nem mozdultam meg. Amint vége lett, pár száz emberből álló közönségünk hatalmas ovációval köszöntött minket, teljes volt a meglepetés, s nem utolsó sorban a főnök is - akinek végül is szántuk az egészet - lenyűgözve érezte magát. Ez volt életem egyik legmeghatározóbb élménye, hiszen - valljuk be őszintén - ritkán van olyan eseményekben részünk, amikor minden ember egyet akar, segíti a közös célt, nincsenek károgók, akadékoskodók, igazi "egy mindenkiért, mindenki egyért" érzés. Talán meg kellene próbálnunk az életből is ilyen közös játékot szervezni, mert a mai napig nem halványult el az az érzés, hogy akkor igazán boldognak éreztem magamat..!

Szólj hozzá