Nagyapámnak nagyon jó érzéke lehetett az állatokhoz, kiváltképp a kutyákhoz.  Ezt abból gondolom, hogy mindig volt a háznál egy vagy akár kettő terelő-juhászkutya, akik már szinte önállóan végezték a dolgukat. Az öreg kutya tanította a fiatalt, ez volt a rend. Együtt járőröztek a ház körül, ha valami rendellenességet észleltek, szaladtak jelenteni az öregnek. A jelentés tulajdonképpen csupán egy vakkantást jelentett, de "papó" - ahogyan én neveztem az öreget -, már a hangsúly alapján tudta, hol van a probléma. Gyerekkoromban éppen egy Gyöngyi nevű keverék szuka volt szolgálatban. Nagyapám már nyolcvan fölött volt abban az időben, szeretett leheveredni a fa tövébe pipázni, ahol aztán rendszerint el is aludt, a Gyöngyi pedig lefeküdt melléje, és őrködött. Szükség is volt rá, mert ha kiesett a pipa az öreg szájából, előfordult, hogy már a mellénye is füstölt mire a Gyöngyi felébresztette. De például arra is figyelt, hogy rend legyen a portán. Ha valami nem úgy volt ahogyan lenni kellett volna, akkor vakkantással jelezte. Az öreg meg felemelte a fejét, aztán eldörmögte magában, hogy "má megin a kertbe vannak a tyúkok". Ez volt a Gyöngyinek a megerősítés a rendcsináláshoz, és már rohant is a csirkéket megrendszabályozni, csak úgy röpködtek félmagasan hazafelé. De ha éppen valaki biciklizett ki a szőlőkbe a ház háta mögött Gyöngyi akkor is jelzett. Ilyenkor az öreg felemelte a fejét, megnézte ki az. Általában ekkor az a parancs következett alig hallhatóan, hogy "maradsz". De tanúja voltam annak is mikor felnézett aztán azt mondta :"- Áhh, csak a Veréb Gabi, azé nem kár...!".....és Gyöngyi már ment is, jól megkergetve a szitkozódó Veréb Gabit.  A családi összejövetelek alkalmával mindig sor került a kutyák dicséretére is, kiemelvén Gyöngyi okosságát. Ezt szerette az öreg hallani, de mindig hozzátette, hogy volt ennél egy sokkal okosabb kutyája is, aki mindent tudott amit egy kutya tudhatott, és nagyon megbánta, hogy eladta. Ez a bizonyos kutya, egy fekete puli volt. Olyan okos volt, hogy állandóan az öreg nyakára jártak a juhászok, hogy adná el nekik a kutyát. Hogy hogy nem, egyszer az öreg többet ivott a kelleténél, és eladta a kutyát ötven forintért, egy szomszéd falubeli juhásznak, aki mintegy tizenöt kilométerre lakott Keresztestől. Ez akkoriban egy ember másfél kéthavi keresetét jelentette. Na eltelik egy hét, egyszer csak a kutya megjelenik otthon. Nem is lett volna ezzel baj, ha az öreg nem költötte volna el az érte kapott összeget. A portán nem maradhatott mert várhatóan ilyen esetekben először a régi gazdájánál keresték a jószágot. Mivel vevő akadt bőven, az öreg elvitte a kutyát a másik irányba, és eladta hatvan forintért egy másik juhásznak. Mint mondta, muszáj volt érte sokat kérnie, mert különben gyanút fogott volna. Telefon híján nem terjedt olyan gyorsan a hír, elteltek évek is mire egyáltalán körbeért egy-egy értesülés, nem kellett attól tartania, hogy lebukik. Megint eltelt egy-két hét, egyszer csak a kutya megint otthon volt. Az öreg csizmadia volt, és éppen vásárra indult, így hát magával vitte kutyát valahová Miskolcon túlra, vagy hatvan hetven kilométerre, s ott is eladta negyven forintért. Nem telt bele azonban még egy hónap sem, s a kutya már megint otthon volt. Na ekkor valami országos vásárra menet túladott a kutyán, aki ezúttal a Dunántúlra került, s onnan már többé nem hallatott magáról....