Amikor Szilason lovagoltam, az iskola végében laktunk egy szolgálati lakásban a feleségem révén. A bejárati ajtó fölött nem volt tető, és alapvetően ki voltunk szolgáltatva a tetőn élő galambok kényének kedvének. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy a bejáratunk kettős használati céllal működött, tudniillik mi bejáratnak használtuk, a galambok pedig vécének. Próbáltam velük diplomatikus úton rendezni a dolgot, de bármit is tettem, náluk az süket fülekre talált.  Na egyszer aztán megelégeltem a dolgot, kértem az egyik ismerősömtől egy légpuskát, és ettől kezdve fegyveres konfliktussá vált az ügy köztem, és a galambok között. Én lőttem rájuk, ők pedig lőttek ránk, és már majdnem odáig fajult, hogy ki és belépéskor csakis esernyővel lehetett közlekedni, mert föntről állandóan záporoztak a lövések. Az egyik vasárnap is kimentem az udvarra, hogy fegyverrel rendezzük a vitát, s megláttam kettőt amint az épület gerincén ültek. Önelégült bosszúvággyal emeltem a szememhez a puskát. A fejére céloztam, és lőttem. A következő pillanatban pedig a galamb élettelen holtteste hempergett lefelé a tetőről, átbucskázott az ereszen, majd tompa puffanással a földnek csapódott. Nem sajnáltam, elégtételt éreztem. Újra töltöttem, s szemem már a következő áldozatot kereste, amikor a szemem sarkában megmozdult a halott galamb. Amint odanéztem kiderült, hogy nem az élettelen galamb kelt életre, hanem a párja szállt le hozzá. Közelebb mentem, és keserves sírást hallottam. Galambsírást, de olyan bánat áradt belőle, hogy az ember szíve megszakadt tőle ha hallotta. Közelebb mentem de nem zavarta. Már karnyújtásnyira voltam tőle, akár meg is foghattam volna de őt egyáltalán nem érdekelte a jelenlétem, nem félt már tőlem, nem volt már mit veszítenie, hiszen ami a legtöbbet jelentette számára az életében, azt másodpercekkel azelőtt elragadtam tőle. Próbálta életre kelteni, szárnyaival verdeste az élettelen testet, miközben mint egy fekete folyam áradt belőle a szomorúság. Rettenetesen elszégyelltem magam, s rögtön szerettem volna jóvá tenni a jóvátehetetlent, de helyes megoldás ekkor már nem létezett. Felemeltem még egyszer a fegyvert, s közelről rálőttem. Kitárt szárnyakkal, szinte a másikat átölelve borult a párja testére. Szépen eltemettem őket egymás mellé, de azóta is elszorul a torkom ha rágondolok.