Kétes karrierem első időszakában nagyobb sikerem mutatkozott a macskák idomítása terén, mint a lovaglás tudományának művelésében. A bennem lappangó tehetséget rázúdítottam az istálló cirmos kandúrjára Artúrra, akit elkezdtünk ugrásra idomítani. Nagyon jól haladtunk, rövid idő alatt megtanult úgy ugrani, hogy a mellmagasságig emelt kezemet könnyedén abszolválta, ami barátok között is 1.30 volt. Akkoriban már kezdték belátni a szilasi emberek, hogy aki nem tanul az semmire sem viheti. Ezért Artúr tanulását még azok az emberek is a szívükön viselték akiknek nem volt közük az istállóhoz. Csak hébe hóba néztek be, akkor is csupán azért, hogy kikérdezzék a leckét népszerű kedvencünktől. Ezt a népszerűséget azonban Artúr nehezen viselte, hamar megunta a stúdiumot, és elkezdett nem bejárni az órákra. Tudta, hogy az idegen professzorok a nap melyik szakában tartják az előadást, így ebben az időszakban inkább eljárt csajozni, vagy éppen mai szóhasználattal élve egyszerűen nem volt elérhető. Szó ami szó, Artúr besavanyodott. Ez odáig fajult, amikor a nevén szólítottuk, ahelyett hogy odajött volna, gyorsan elsprintelt az ellenkező irányba, s biztonságos távolságból a farkát csóválva követte tovább az eseményeket. Megoldást kellett találnunk az utódlás kérdésére. Nem keresgéltünk sokáig, mert a falubeliek, segítőkész emberekről lévén szó, rögtön elhalmoztak jobbnál jobb ajánlatokkal. Hamarosan már öt macskát tréningeztünk, azonban tsz. vezetése nem nagyon értékelte macskáink tudományát, mert szóltak, hogy talán mégiscsak a lovakkal kellene foglalkoznunk, és inkább azért fizetnének ha ilyen rohamos fejlődést vélnének felfedezni lovaink tudásában. Ezzel aztán megpróbálták elejét venni annak is, hogy az ide látogató turisták nehogy félreértsék a tsz. által  tenyésztett állatok fajtáját. Számunkra pedig egyértelművé tették, hogy a cég továbbra is lótenyésztésben utazik, és nem kíván arculatot váltani az általunk jövedelmezőbbnek ítélt macskafélék irányába, így fojtva belénk a bennünk buzgó kreativitást. Később már Németországban a Moritzbergi istállóban szintén befogadtunk egy macskát. Az volt a kedvenc időtöltése, hogy a szalmabálák tetején, mindenkitől rejtetten, békésen szunyókált. Nagy kockabálákat használtunk, egy kis géppel öt soron tudtuk egymásra rakni. A kis gépnek olyan villája volt, hogy össze lehetett zárni, mint a krokodil száját éles fogakkal. Egyszer amint vettük le a felső bálát, a villa odacsukta a macska bőrét. Hallva a nagy nyivákolást, kinyitottuk a villát, a macsek meg felugrott és elszaladt. Azt hittük nem is történt nagyobb baj, de a cica egész nap nem mutatkozott. Este a lányok találták meg, már alig volt benne élet, szinte teljesen kivérzett. Vitték gyorsan az állatklinikára, ahol azonnal vérátömlesztést kapott (1995-ben) és azonnal meg is műtötték, ami pozitív eredménnyel zárult. Egy hét múlva már ott sütkérezett a napon mintha mi sem történt volna. A következő héten megjött a számla is, és szerényen kifejezve elakadt a lélegzetünk, majd amikor ismét megnéztük, hogy jól olvastuk-e el kiderült, hogy valóban annyi amennyi. Nem akarok hülyeséget mondani, vagy valótlanságot állítani, de arra emlékszem, hogy az összeg abban az időben egy átlag magyar ember hat havi fizetését tette ki. És bár a pénzt közösen dobtuk össze, mégis ez volt életem legdrágább macskája.....hihihihi.....!