A Halomi lovarda működése tulajdonképpen egybeesett Toma, és Sunyiló érkezésével. Tomával mar Bodméron is volt szerencsém együtt dolgozni  fél évig, majd egy év elteltével újból találkoztunk és megegyeztünk, hogy onnantól együtt húzzuk majd az igát egy darabig. Öt év lett belőle, s nem rajtunk múlt a folytatás. De ne menjünk a dolgok elébe. A másik főszereplő, aki mély nyomokat hagyott bennünk, s mint később kiderült még sok más embernek az életét meghatározta, ő volt Sunyiló. Most nem árulnám el az igazi nevét, majd a végén kiderül. Egyébiránt pedig mind a mai napig Sunyinak hívják, a hivatalos nevét csak versenyen lehet, vagy lehetett hallani. Sunyiló, sárga herélt volt, kijött az ina, lebliszterezték, majd a gazdája, a Kobza Pistán keresztül hozta hozzánk , mert számára fölöslegessé vált, szeretett volna megszabadulni tőle. Mi kaptuk a feladatot, hogy Sunyit eladhatóvá faragjuk. Ez a faragjuk kifejezés elég találónak bizonyult, mert az eleinte  nem mi faragtuk őt, hanem ő faragott minket, ráadásul  4G-s gyorsulással támadta az ugrást, és amikor elindult a dzsoki feje majd leszakadt, valamint annyira hát nélkül ugrott, hogy ha óvatlanul túlkönnyítettél, máris büszke tulajdonosa lehettél egy monoklinak a szemed alatt. Ebben az időben az a szóbeszéd járta a halomi Buki kocsmában, hogy mi a Tomával gyakran összeverekszünk, mert állandóan mindenféle kék zöld foltok vannak a szemeink alatt. Viszont legalább mindig jutott hely, és azonnal kiszolgáltak minket.  Sunyilóról már a ragadványneve is sokat elárult. Rajongott a fegyverekért, és úgy gondolta, ha a nyúl viheti a puskát, akkor ő már miért ne vihetné. Ehhez tartotta magát és ha valami mozgott a boksz előtt, annak könyörtelenül nekirontott, legyen az ló, ember vagy éppen kutya. Az utolsó bokszban állt, hogy ne tehessen kárt a másik lóban. A szemben levő ló kivezetéséhez is két ember kellett, amíg az egyik ütötte a Sunyiló fejét, addig a másik gyorsan kivezette a lovat. Kantárazni nem lehetett, illetve a fejéhez egyáltalán nem engedett nyúlni. Erős fogsorát hamar megismertük, kék zöld foltok tanúskodtak arról, hogy próbáltuk felkantárazni, leápolni, vagy éppen csak etetni. Az abrakot a legbiztonságosabb módon csúzlival lehetett bejuttatni hozzá. Egyszer én etettem s láttam, elég kelletlenül eszik. Mondom a Tomának :

- Te Toma, nem eszik a Sunyiló rendesen !

-  Biztosan jóllakott hússal ! - válaszolta Toma rezzenéstelen arccal. 

Másik alkalommal Toma volt egyedül otthon, óvatlanul bement leápolni a lovat, Sunyi térült fordult, beszorította a sarokba, és amikor megmozdult, már dobta is a farát jelezvén, hogy megrúgja ha elindul kifelé. Mindketten tudtuk, hogy Sunyi nem tréfalt amikor azt "mondta", hogy fegyver van nálam és nem félek használni. Ha velem történik, én sem mertem volna kijönni. Toma egy óra hosszat álldogált "türelmesen" a sarokban, s csak akkor szabadult, amikor a Katus megérkezett. Na, utána "leápolta"...! Sunyinak sokáig nem volt jó az emlékezete, mert ha ma elkérte a jogosítványt, arra már nem emlékezett, hogy az holnapra  is érvényes volna. Sokszor hemperegtünk vele a csalánban, ugyanis előszeretettel vágta hanyatt magát. Mindent tudott amit egy lónak nem szabadna tudnia. Felért egy beavatási szertartással, ha valaki bevállalta, hogy fegyver nélkül átjusson a Sunyi boksza előtt a túloldalra. A gyenge nők és gyerekek mellé kommandós kíséretet biztosítottunk, aki fedezte egy vasvillával az egység áthaladását. Ha nem volt ideje  megfordulni a harapáshoz, rúgott akkorát a falba, hogy potyogott a vakolat. Imádott ágaskodni, és mindig a legváratlanabb helyzetekben hódolt eme szenvedélyének. Szenvedélybetegségek gyógyításában már addig is nagy sikereket könyvelhettünk el, azonban Sunyi feladta nekünk a leckét, s már már kezdtünk lemondani róla, amikor  egyik pillanatról a másikra egy csodálatos gyógyulásnak lehettünk szemtanúi. Nyolc hónap után már éppen ideje volt, mert a tulajnak addig nem tudtunk felmutatni semmi kézzelfoghatót. Ezt követően azonban Sunyinak beindult a karrierje. Toma lovagolta, nagyon sokat nyert vele, többek között Gödöllőn  vagy háromszázezer forintot, valamint ő nyerte a magasugratást is 1.90 cm-el, majd Basaharcon az Ob.-n is remekül teljesítettek. Nem sokkal később felhívott a Gál Laci, hogy hozna rá egy vevőt ha el akarnánk adni. Hát már hogy a fenébe ne akartuk volna eladni, csakhogy addig a percig elképzelhetetlennek tartottuk, hogy lesz valaki aki szívesen agyonrúgatná, vagy éppen széttépetné magát Sunyilóval, és ráadásul, ezért meg pénzt is hajlandó fizetni.

Na, meg is jöttek a vevők, három felnőtt, meg egy picike gyerek, aki alig látszott ki, az akkor meg dúsan burjánzó halomi gazból. Látásból ismertem őket, s amikor ismertettem a ló paramétereit ( mármint, hogy rúg, harap, kedveli a friss gyenge emberhúst ), tudomásul vették, és annak ellenére ki akarták próbálni. Felült az egyik felnőtt, aztán a másik is, Sunyi nagyon udvariasan viselkedett a vendégekkel. Egyszer csak leszáll róla a második csóka, és azt mondja az addig a gazban lapuló kis kölöknek.

- Na, gyere Ákoska ülj fel !  Hinnye a hétszentségit, ez volt az a pillanat amikor azt hittem, menten infarktust kapok.

- Csak nem a gyereknek akarjátok megvenni ezt a lovat !? - kérdeztem tőlük levegőért kapkodva.

- Dehogynem ! - válaszolták a világ legtermészetesebb hangján. 

- Miért, van valami kifogásod ?

- Hát már hogy a p.....ba ne lenne, mondtam az elején, hogy ez egy emberevő ló, nagyon hatékonyan lehet használni házőrzésre, de gyereknek egyáltalán nem ajánlom, úgyhogy vissza az egész, elnézést kérek, hogy idefáradtatok, de nem vállalhatjuk a felelősség súlyát, ha netán a gyereknek valami baja esne.

- Várjál már cimbora , - szólt a gyerek apja -  engedd már meg nekünk, hogy eldöntsük, hogy mit akarunk !

- A nagyapámnak is volt harapós lova, aztán mi is túléltük.

- Na fasza, gondoltam, de ezek annyira akaratosak voltak, hogy felültették a gyereket, én meg inkább bementem az istállóba, és onnan kiabáltam ki mindig a Tomának, hogy él-e még a gyerek !?  Miután  túlélték a lókipróbálást elmentek azzal, hogy majd telefonálnak. Összenéztünk a Tomával, és elröhögtük magunkat mert tudtuk, hogy ezek az életbe se jönnek többet a környékünkre. Nagyot tévedtünk, mivel egy hét múlva felhívott az apa, és közölte, hogy továbbra is érdekelné őket a ló, de szeretnék kipróbálni versenyen, mondjuk a hétvégén Kecskeméten.  Ez is megtörtént, Sunyi végigcipelte becsülettel a gyereket, akinek a csizmája nem lógott túl a nyereg szárnyán. Néhány nap múlva aztán minden tiltakozásunk ellenére megvették a lovat, de volt még egy feltételük, nevezetesen hogy egyúttal elvállalom a gyerek edzését is. Innentől kezdve hét évig voltam  Petheő Ákos edzője, ugyanis  így hívták a kis kölket. Tomával megbeszéltük, hogy néhány hétig nem nyúlunk a pénzhez, úgyis visszahozzák  a lovat, aztán milyen kellemetlen lenne a tulajtól visszakérni a pénzt , egyszóval nem akartunk bonyodalmakat. Ez történt 1999-ben, és Galiba - mert ez volt a ló becsületes neve - a mai napig élvezi a Petheő család szeretetét, amit úgy hálált meg, hogy pályafutása csúcsán, 2005-ben kijutatta Ákost az ifi Európa-bajnokságra.