Én azt gondolom, hogy a nagyon lényeges dolgok mindig mérlegelés nélkül, egy pillanat alatt születnek. Alig múltam három éves amikor életem első önálló döntését meghoztam, s nem várva a csodára magam indultam útnak, hogy valóra váltsam az álmomat. Pont mint a mesében. Miután akkor még hittem abban, hogy a mesék happyenddel végződnek, nem haboztam, s fontolgattam, azonnal cselekedtem. Majd ötven év távlatából jöttem rá, hogy a mesék igazak. Ezekben a "pillanatokban" íródnak, s mi felnőttek mindent megteszünk azért, hogy a gyerekeink minél hamarabb megtanulják, miképpen kell figyelmen kívül hagyni ezeket a pillanatokat. Ha érdekel elmondom, mint kezdődött az én mesém.......Váratlanul érkeztem e világra, nem fogadott csindaratta, inkább nyűg voltam a családnak mintsem a jövő záloga. Ezt nem felejtették el velem éreztetni, s az egyetlen embert is aki szeretett, elüldözték otthonról. Ö volt az apám. Épített magának egy kis házikót a falu másik végében, s odaköltözött. Olykor összefutottunk, ilyenkor ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy vele tartsak, azonban a szigorú őrség még azt sem engedte, hogy kettesben beszélgessünk. Csak közbevetem, hogy a mesét mindig a "Krónikás" írja úgy, hogy megteremti a pillanat lehetőségét, majd felrója az emlékezetedbe az alakuló történetet. Amit írni fog az rajtad múlik. Így történt ez velem is, amikor sokad magunkkal húsért álltunk sorba, s a "Krónikás" tolla odavezette apámat is, hogy a találkozóból jó kis veszekedés, majd káosz legyen, s apám felháborodottan távozzon a tömegből. Ez volt az én pillanatom, s a lábak között észrevétlenül kijátszva az őrséget útnak indultam, hogy megkeressem a gonosz mostoha által elrejtett boldogságomat, amit megannyi tüzet okádó sárkány, sötét lovag s vicsorgó fenevadak rémisztő sorfala között kellett keresnem. Meg kell mondjam, a "Krónikás" nagyon ravasz ember(?) volt, mert azt írta, hogy hatalmas tejszerű, misztikus köd ereszkedett a tájra. Éppen csak az orromig láttam, azonban ez tette lehetővé, hogy eltűnjek egy szempillantás alatt, mintha csak egy láthatatlan köpenyt terítettek volna a vállamra. Természetesen nem egyedül mentem, hanem a mesebeli táltosparipám hátán, hiszen elengedhetetlen szükségem volt a varázserejére. Persze az egyszerű halandók ezt csak egy hétköznapi háromkerekű biciklinek láthatták, különben nem lett volna varázslat a varázslat. A csend is a pártomra állt, körülölelt s a tenyerére vett, nehogy rám bukkanjanak kiket időközben a keresésemre küldött a gonosz mostoha. A forgalmas főúton tündérek terelték el a forgalmat, hogy én középen nyugodtan haladhassak. Talán a sors fintora, hogy néhány év múlva ugyanezen az úton, fényes nappal gázolták halálra a nagyapámat, meglehet azért mert ő már régen nem hitt a mesékben. Nos nem untatlak tovább, utam végén rátaláltam édesapám mesebeli kunyhójára, ahol aztán három mesebeli évet töltöttem el igazi boldogságban. Apám öreg volt, és beteg. Olyan beteg, hogy minden este elmondta, ha reggelre meghalna mit kell tennem, kihez forduljak először, s hol rejtegeti azt a kis pénzt amit arra tett félre a kétszáz forintos nyugdíjából, hogy egy piros biciklit vegyen nekem. Esténként amikor mesélt, gyakran belealudt, s ilyenkor mindig azt kérdeztem tőle :............... - Édesapám, élsz még...?
Ez a három év lett életem legszebb három éve, ettől lettem olyan amilyen, s egyáltalán csak annyit akartam mondani, hogy higgyél benne, hogy a "Krónikás" tudja mit csinál.....!