A nyolcvanas évek elején öten béreltünk egy házat Kalocsán. Én a Pajával laktam egy szobában, akivel együtt végeztünk Szabadszálláson. Szabolcsi gyerek volt, sajátos viselkedési formulákkal. Egyszer benn voltunk az ABC-ben valami ehetőt vásárolni. Amint nézelődünk, egyszer csak megjelenik az iskola politikai tisztjének a felesége, két hároméves forma gyermekükkel. Mialatt ő vásárolt, a gyerekek szaladgáltak a polcok között, és mindenkinek akivel találkoztak, elújságolták jövetelük okát. Aztán balszerencséjükre belefutottak a Pajába, akinek a nagyobbik gyerek sugárzó arccal újságolta a csodálatos hírt, már minthogy  "apukának ma van a születésnapja"!  Paja nem kifejezetten volt rajongója a fent említett "poltisztnek", ezért érthető módon nem dobta fel a csodálatos hír. Más ember talán bólintott volna egyet aztán megy a dolgára, és ennyivel el van intézve a dolog. Nem úgy Paja. Ránézett a kis kölökre olyan tekintettel, hogy már attól is tele lett a gatyája, és azt mondta a gyereknek : -"Hogy pusztulna el..!"  Szegény gyerekek visszaszaladtak az anyjukhoz, és hírzárlatot rendeltek el. Onnantól kezdve végig az anyjuk mellett maradtak, s mindig azt kémlelték, merre jár a Paja. Biztosan jó kis szülinapi parti volt ezután. Nos nagyjából ez a nyers egyszerűség jellemezte Paját olyannyira, hogy még álmában sem volt képes megszabadulni önmagától, tudniillik úgy tudott horkolni mint valami földönkívüli. Az még hagyján, hogy én nem tudtam aludni éjszakánként, de a házban senki sem volt képes ezt a bravúrt akár csak egyszer is produkálni Paján kívül, aki viszont a kisdedek ártatlanságával húzta a lóbőrt reggelig. Mindig frissen kipihenten ébredt, és sehogy se ment a fejébe, hogy mi puhányok miért nézünk ki mindig reggelente úgy, - az ő szavaival élve - "mint a mosott szar"! Próbáltam rávezetni, hogy egy kicsit horkol éjszakánként, nem nagyon, de rajtunk kívül már a tulipánok is elhervadtak a kertben, a barackfa virágai már inkább ki sem nyíltak, az előszobában található zongora pedig a háziúr minden törekvése ellenére misztikus körülmények között állandóan elhangolódott.  Ám hogy minden rosszban van valami jó azt az is bizonyítja, hogy a tulaj krumpliját abban az évben messze elkerülték a krumplibogarak pedig nem is permetezett, valamint az utolsó rágcsáló is batyut kötött a hátára, és pár nappal azelőtt kivándorolt az amerikai rokonaihoz. Amikor próbáltuk Pajával megbeszélni, s orvosolni a problémát, ő mindig megsértődött, kikérte magának a gyanúsítgatást, és ezzel minden folyt tovább a maga medrében. Sokáig próbálkoztunk sikertelenül, mígnem egyszer megláttam az egyik kirakatban egy MK-25-ös kazettás magnót, amivel felvételeket is lehetett készíteni. No gyorsan lecsaptam rá, és este már az összes kárvallottal egyetemben alig vártuk, hogy Paja elaludjon. Amint elkezdett horkolni, bekapcsoltuk a magnót, Paja pedig bele adott apait anyait, mintha tudná hogy ő van színpadon. Időnként akkorákat horkantott, hogy a gyengébb idegzetűek kiszaladtak a szobából. Lassan össze is hoztunk egy negyedórányi, általunk megdönthetetlennek vélt bizonyítékot, s büszkén vártuk a reggelt. Paja arra ébredt, hogy ott állunk fölötte és csak arra várunk, hogy lejátszhassuk neki a meggyőző bizonyítékot, ami által talán hajlandó lesz valamit tenni ellene, s visszatér a béke a házba. Paja figyelmesen hallgatta a felvételt néhány perc erejéig, elmosolyodott, megcsóválta a fejét majd azt mondta : - " Ember, ti hülyék vagytok ! Ha már valami hamisítványt kreáltok, legalább olyat csináltatok volna ami hihető is...! Hát ki az a hülye aki elhiszi, hogy egy ember  képes így horkolni...! Azzal vidáman kiment a fürdőszobába borotválkozni, mi pedig megsemmisülten elkezdtük összepakolni a motyónkat......