Timo, nagy sárga méncsikó volt, akiről több különleges emlékem maradt fenn. Elsőként említeném, azokat az emlékezetes pillanatokat, amikor a "betörés" alkalmával háromszor "szálltam" el róla, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy azóta sem vagyok a repülés szerelmese. No, de ne menjünk a dolgok elébe.
Nagyon szép, jó felépítésű, erős testalkatú, temperamentumos ló volt. Gazdáját Ulinak hívták, aki profi lovas volt mint jómagam, mégis engem kért fel a feladatra, hogy törjem be és lovagoljam a csikót az első néhány hónapban. Biztosított róla, a betörésnél ő maga is ott lesz, segíteni fog ahol tud. A megbeszélt időpontban meg is jelentem a helyszínen, Uli már magára zárta a fedelest, de felfedeztem több kíváncsi kukkolót is, akik a réseken keresztül próbáltak információhoz jutni az izgalmasnak ígérkező eseményről. Tőlük tudtam meg, hogy Uli már futószárazza a lovat, és mindenkit kizavart mondván, ez nem moziműsor. Bementem, segítettem hajtani egy darabig, majd kicsivel később Uli megszólalt, hogy szerinte már jó lesz. Ezt a mai napig nem értem, hogyan képesek eldönteni némelyek, mikor jó az idő arra , hogy én felüljek. Biztosan lopva ránézett az órájára, aha este hét óra van , most már lehet lovat betörni. Kibicnek semmi sem drága. A pusztán ezt "a más f...val veri a csalánt" típusú népi bölcsességek között tartották számon. Uli úgy tervezte, hogy majd felsegít a lóra, miközben tartja a csikót, amikor meg már fenn ülök még mindig számíthatok a Jóistenre, és saját magamra. Ez egész jó tervnek látszott, kiváltképp, ha mindenki teszi a dolgát pontosan, Ulit, és a Jóistent is beleértve . A ló gyanakodva méregetett minket, amint a felüléshez készülődtünk, én gyanakodva figyeltem Ulit, mert láthatóan ideges volt. Bizonyára beleélte magát a szerepembe, gondoltam. Uli megfogta a lábam és felemelt, már átlendítettem a jobb lábamat amikor a csikó előre ugrott, s ez éppen elég volt ahhoz, hogy a nyereg mögé üljek. De a baj nem jár egyedül. Mihelyst megmozdult a ló, Uli pánikszerű menekülésbe kezdett, mint Ben Johnson a száz méteres síkfutás döntőjében, a Los Angelesi olympián. El sem tudom képzelni, ki vagy mi elől menekült, mert a ló éppen velem volt elfoglalva, én pedig a farbúbján ülve nem voltam abban a helyzetben, hogy bárkinek is ártani tudtam volna. Talán attól félhetett, hogy ráesek és agyonütöm, ezért igyekezett a hatósugáron kívülre kerülni. Így aztán mindenki az életéért küzdött, Uli is, én is, a ló is. A gyakorlat befejezése pontosan sikerült, ami azt jelentette, hogy pontosan a hátamra estem. Mindössze ez akadályozott meg abban, hogy megköszönjem Uli hatékony segítségét, mivel percek teltek el mire normálisan levegőhöz jutottam, s lila arcom ismét régi színében pompázott. 
Neki vágtam másodszor is, Uli lelkesen segített, de most már résen voltam, s legalább tudtam, hogy ő nem az én szekeremet tolja. Jól lehajtottuk a lovat, Uli esküdött, többet nem fog előfordulni az előző eset, ő maga sem érti mi történt, ilyen még soha nem esett meg vele, és majd meglátom, most kemény lesz mint a vídia. Balszerencsémre hittem neki. A második felülés minőségében lényegesen eltért az előzőtől, hiszen több pozitívumról számolhattunk be. Éspedig, ez alkalommal már sikerült kicsit előrébb helyet foglalnom, a hátsó kápán, Uli sem szaladt már olyan messzire, és a landolás ezúttal egészen puhára sikeredett. Azt azonban nem mondhattam el magamról, hogy az események hatására elkezdtem Ulit egyre jobban megkedvelni, és megkérdeztem tőle.
- Te Uli, akarsz nekem segíteni ?
- Hát persze, azért vagyok itt, hogy segítsek !
- Na, ide figyelj, úgy tudsz nekem segíteni, ha nem segítesz !
Bólintott, de nem szólt semmit. Ugyan mit is mondhatott volna, én meg egy kicsit már sajnáltam is, mert az akarat azért meg volt benne, de nem tudott túllépni saját magán. Sokszor vagyunk így mindannyian, ezért később soha nem vetettem ezt a szemére.
A harmadik felülést már egyedül csináltam, Ulinak csak annyi volt a feladata, hogy fogja a futószár végét. Megcsapkodtam a csikót jó erősen tenyérrel, neki ugrottam egy párszor, ha elugrott hagytam és mentem vele, majd újból neki ugrottam egészen addig amikor már látszólag békésen álldogált miközben én ugráltam fel rá. A következő ugrással felhasaltam rá, Timo megfeszült, de állt, én meg folyamatosan paskoltam tenyérrel a túloldalon. Ekkor átlendítettem a lábam, és ezúttal sikerült a nyeregbe ülnöm, amit a csikó egykedvűen fogadott. Na, most el kéne indulni ! Megpöccintettem hátulról a pálcával, és robbant a bomba. Timo felugrott a levegőbe, és elkezdte  mutatványát, amihez foghatót azóta sem tapasztaltam. A rodeósoknak kétszeresen is könnyebb dolguk van. Mindjárt az egyik, hogy  amikor felülnek nem az Uli segít nekik, a másik pedig, hogy nekik hatósági engedélyük van arra vonatkozóan, hogy ha letelik a nyolc másodperc elhagyhatják a fedélzetet. Én viszont teljesen más projectben utaztam, hiszen az volt a vállalkozás kitűzött célja, hogy rajta maradok a lovon. Nos itt mindjárt két alapvető hibát követtem el. Az egyik, hogy Ulit bevontam a vállalkozásba, a másik pedig, hogy valószínűleg Timot is be kellett volna venni legalább külső tagként a BT. - be, de most már nem tehettem egyebet, mint hogy a seggemen ülve megvárom amíg lecsillapodik a felháborodása. A problémát csak az okozta, hogy nem egy kényelmes bőrfotelban ülve terpeszkedtem, hanem egy meglehetősen kis terpeszkedési mozgásteret biztosító nyeregben, ami ráadásul pont az ő hátára lett felerőszakolva. Nem csoda hát, hogy szabadulni akart a részvényeitől olyannyira, hogy akár ingyen is odaadta volna őket. Ennek okán a tőzsdén már előtte is két alkalommal  nagyot esett az árfolyamom, de jelen esetben is úgy tűnt, hogy a kikerülhetetlen csőd felé közeledünk.  A csikó hatalmas ugrásokat tett fel magasan a levegőbe , ott összerántotta magát, a leérkezésről pedig minden alkalommal értesítést kaptam oly módon, hogy ahány csigolyám befért, az mind felszaladt az agyamba. A négy lába belefért volna egy negyven centis körbe. Testem minden porcikája majd szét szakadt, de rögtön követte a következő, és újabb és újabb ugrások. Azt, hogy a lónak van még nyaka, azt onnan láttam amikor egyszer beleharaptam a marjába, annak ellenére, hogy nem is voltam éhes. Az ember már csak ilyen, ahogy leül a tévé elé mindjárt nassolni kezd, még jó hogy nem akadt meg a falat a torkomon, bár ezt az is elősegítette, hogy a nyereg időnként óriási ütéseket mért a hátamra. Erőnk rohamosan fogyott, a kettőnk között zajló harcot csak az dönthette el, ki bírja tovább. Már-már feladni készültem a meccset, amikor eszembe jutott, hogy nem volt gyerekszobám. Timo viszont szerető családi légkörben nevelkedett, még fogantyús gumilabdája is volt, rendszeresen hordták neki a répát meg ilyesmi, szóval volt mit veszítenie, nekem viszont nem. 
És egyszerre csak megállt egy helyben mint a fűrészbak, orrlikai óriásira tágultak, és úgy fújtatott, hogy látni lehetett a leheletét, amint négy-öt méterre kifújja a levegőt. Én is rettenetesen elfáradtam, s a ló hátán magamba roskadva élveztem a jókor jött fegyverszünetet. Ekkor vettem észre a ködöt ,ami a fedelesben gomolygott. Mindössze ez jelezte, hogy itt néhány perccel ezelőtt küzdelem folyt az életért, és a leendő barátságért. Hálás voltam mert beleegyezett, hogy tárgyalások kezdődjenek kettőnk között. Tiszteletet éreztem iránta, és tudtam, nem én nyertem csatát, csak ő tett próbára , hogy érdemes vagyok-e a szövetségére . 
Miután kifújtuk magunkat, ügettünk egy keveset, fordultam vele még néhányat, felvettem lépésbe és szétengedtem a szárat, azzal a szándékkal, hogy megállunk és befejezzük. Kivettem a lábamat a kengyelből, készülődtem a leszállásra. Nem tudhattam, hogy a leszállás éppen olyan nehéz mint a felszállás, nyilván jobban kellett volna figyelnem a pilóta vizsgán, ahol mindig azt mondták, hogy aggodalomra semmi ok, még soha nem fordult elő, hogy valaki a levegőben maradt volna. Így aztán elbagatellizáltam a dolgot, amikor váratlanul Timo ugrott egy nagyot, és még utoljára bakkolt egy óriásit. Ne vesszünk el a részletekben, miután leporoltam magam ismét visszaültem. Ezt követően három hétig minden alkalommal lefutószáraztam mielőtt ráültem volna, de Ulit nem engedtem a közelembe jönni, pedig buzgott benne a vágy, hogy segítsen.. A harmadik hét végén már kölcsönös szimpátiát éreztünk egymás iránt, eljött az ideje, hogy többet lásson, kimentünk terepre. Újabb három hét elteltével, elkezdtük tanítani egymást. Említettem már az elején, hogy Timo több különlegességgel rendelkezett. Az elsőt már a fentiekben leírtam, a második pedig az volt, hogy Timo tudta az ugrásváltást már akkor amikor az anyjából kiesett. Az még rendben is volt, hogy egyszer megcsinálja, de ő sorozatban is megcsinálta minden másodikra, már amikor tudtam követni aggyal. Mindezt anélkül. hogy bárki tanította volna. Ez időtájt elkezdtem ugrani is vele, és ez volt a harmadik különlegessége, hogy úgy ugrott mint a macska. Ráadásul nagyon óvatosnak is mutatkozott. Nem sokkal később elindultam vele egy kezdő lovaknak kiirt versenyen, ahol éppen csak annyira nézelődött, ami a jó ugrólovat még óvatosabbá teszi. A harmadik hónap végén, Uli benevezett minket a fiatal lovak bajnokságára Frankenban, ami mindössze egy napos versenyt jelentett. Franken Bajorország északi tartománya. A hároméves kategóriában indultam. Ez olyasmi mint a stílusverseny, de itt a ló stílusát nézik, hogyan ugrik mennyire kezelhető, engedi-e magát lovagolni, vagy éppen küzd a lovasával. Úgy érzem Timo nagyon kedvelt engem, az utolsó hónap tulajdonképpen már( vigyázat nem szexről van szó, rossz aki rosszra gondol ) a kölcsönös örömszerzésről szólt, és amikor belovagoltam a pályára minden harmadikra megcsináltuk az ugrásváltást, nehogy azt higgyék véletlenül ugrál egyik lábáról a másikra, majd végeredményben csináltunk egy kűrt ahol ugrások is voltak.Nagyon magas pontszámmal nyertük a három éves frank lovak bajnokságát, amiben mindössze annyi volt az érdemem, hogy tudtam, mikor ne csináljak semmit, csak hagytam Timo természetes képességeit kibontakozni. Talán igaz lehet a mondás, hogy a legtöbb amit tehetsz a lovon az az, ha nem teszel semmit........