Miután eldöntöttem, hogy Írországba megyek dolgozni, hosszas keresgélés és baráti segítségek során találtunk egy trainert aki hajlandó volt alkalmazni. Meg is vettem a repülőjegyet, s mielőtt elindultam volna, felhívtuk az illetőt, megbeszélendő a részleteket ( mikor, hol találkozunk stb.). Angolos hidegvérrel vettem tudomásul, hogy már vett fel valakit, köszöni nincs szüksége lovasra. Azért lehetett némi lelkiismeret furdalása, mert később visszahívott, és adott egy telefonszámot, amihez mindössze annyit fűzött hozzá, itt biztosan alkalmaznak majd. Felhívtuk a számot, s a vonal túlsó végén valaki harsányan azt tudakolta, tudok-e egyáltalán lovagolni, a következő kérdés pedig a koromra irányult. Negyvenhat éves vagyok válaszolta Lilla lányom, tudniillik akkor még nem beszéltem a nyelvet.
Éjjeliőrre nincs szükségem, hangzott rögtön a válasz. Lilla angol tudásának és rábeszélő képességének köszönhetően úgy egyeztünk meg, egy hét próbaidő után elküldhet, ha mégsem talál megfelelőnek.
Megérkezésem után hamar eltelt a hét, s Gerry a maradásom mellett döntött . Nem bonyolódok most a részletekbe, mert tulajdonképpen a címben szereplő lóról szeretnék beszélni , de annyit azért csak el kell mondani, több furcsaságra is felfigyeltem mindjárt az elején. Az egyik az volt, hogy nagyon sokáig nem találkoztam állatorvossal, mindent maguk oldottak meg. A dzsokik pedig keményen voltak tartva, az írek nem szeretik vagy lenézik azt aki siránkozik. Így aztán már majdnem azon sem lepődtem meg , amikor Stephent combon rúgta a ló, és a földön fetrengett fájdalmában, ott tanakodtak fölötte egy óra hosszat, s már az a képzetem támadt, hogy ők fogják ott helyben megműteni, amikor mégiscsak mentőt hívtak, ami kerek egy óra múlva meg is érkezett. Szerintem csak azért döntöttek így mert már régen járt arra a Mossy (a kovács), hogy megköszörülje a szikét, vagy pedig elfogyhatott a Betadin.
Rövid idő alatt, már azzal büszkélkedhettem, hogy én lovagolhattam az összes szar lovat, amit mindenki utált. Ebbe a kategóriába tartozott Joe Soap is. Annyit kell tudni róla, nagyon szeretett "szaladni", és ha a dzsoki megpróbálta megfogni a fejét, úgy elkezdte csapkodni azt, hogy a lovas örült ha "csak" egy orrba vágással megúszta. Mindezt full tempóban volt képes produkálni.
Használhatóságát illetően nem oszlottak meg a vélemények, ugyanis mindenki egyöntetűen "rohadt dögnek" titulálta. Az istállóban nem akadt lovas akit el ne vitt volna, de azért voltak hősök aki rajta maradtak. Ilyen előzmények után Gerry bennem látta meg azt aki képes a csodára, de az előéletéről én mit sem tudtam. Óh boldog együgyűség... Egy hónapig csak a homokos karámban lovagoltam, pont úgy mint egy ugrólovat, s kezdtem megérteni a lelkivilágát. Kis idővel később a főnök közölte, ha felkészültem lelkileg és fizikailag is egyaránt, kimehetek galoppozni egyedül a kis galoppra, ami egy négyszáz méteres kört tett ki, és ott volt közvetlenül az istálló mellett. Minden élő ember kitódult a pálya szélére, mert senki nem akart kimaradni a látványosságból, éppen úgy mint régebben a kivégzések ideje alatt. Itt már kicsit elkezdtem gyanakodni, hogy valami nem stimmelhet ezzel a lóval, de a látványosság elmaradt, mivel Joe semmi különöset nem tett, pedig mint később kiderült, addig még sohasem maradt adósa a népes nézőseregnek.
Csalódott távozásuk közepette, abban mindenki egyetértett, hogy most ugyan nem történt semmi, de majd a Chronensben , ott biztos meg fog hülyülni. Erről a pályáról tudni kell, kb. két km-re volt az istállótól, és némelyik ló már a nyergelés pillanatában felizgatta magát, mert tudta, hogy hova megyünk. Itt általában gyors munka folyt, ami szintén nem a lovak nyugalmát szolgálta.
Nos, ilyen előzmények után eljött a" nagy" nap, Gerry úgy döntött, Joe Soap-ot kipróbáljuk Chronens-ben. Már reggel észre lehetett venni, gyanús együttérzésről tettek bizonyságot az emberek, pedig ez az írekre nem nagyon jellemző. Aztán meg ilyesmikkel vigasztaltak, hogy engem is elvitt már a Joe Soap, és látod mégis itt vagyok. Hát azt nem mondanám, hogy kiült az arcomra a mennyei nyugalom, a gatyámat meg nem mutogattam senkinek. Joe, kifelé menet nagyon felizgatta magát , egyetlen lépést sem volt képes lépni ahogy közeledtünk korábbi győzelmeinek színhelyére ( hiszen itt még mindig győzelmet aratott a dzsoki felett ). Három kör jobbra normál(500-as) tempóban, majd ezt követte három gyors (650) balra, és még egy utolsó "ami kifért a csövön". Ez volt a terv . Elindultunk. Én a többiek előtt egy fél körrel vágtáztam. Joe próbálta megfogni a kezem de amikor úgy éreztem, hogy túl erős mindig "becsöngettem" neki egy erősebbet, így aztán sikerült az első három körön mindenféle szenzáció nélkül végigmennem. Kezdődött a második három balra. Fél körnél éreztem, Joe egyre erősebben fogta a kezemet, ezért eljönni látszott az idő, amikor újfent be kell "csöngetnem" mintegy figyelmeztetvén a lovat, hogy tulajdonképpen én lennék a dzsoki. Így is történt, "csöngettem" egyet, de úgy éreztem nem értette meg a célzást , ezért az ismétlés mellett döntöttem. Tudvalevő, hogy ismétlés a tudás atyja, így hát egy nagyon hatékony ismétlésre került sor, aminek folytán azon kaptam magam, hogy ott ülök az istálló legrettegettebb lován, egy fél szárral a kezemben ami a nagy fegyelmezés közepette feladta a harcot. Valamiért nem estem kétségbe ( Otthon is előfordult már velem hasonló eset amikor a Molnár Szilvi lovát lovagoltam Hetényegyházán 1.30-on nevelő célzattal, mert nem ugrotta a hármasugrást, s mit ad isten pont a hármas előtt elszakadt a szár. Lenyúltam megfogtam a csutkát és sikerült befejeznem a pályát. Az Ákos Ajtony azt kiabálta utánam, hogy most már jelentkezhetek a "Marosi" csoportba, ami egy menő kaszkadőr csapat volt akkoriban. ) Nyilván emlékezetből lenyúltam, csakhogy ezúttal a zablánál szakadt el a szár, így hát a zablába akasztottam az ujjaimat és galoppoztunk tovább mintha mi sem történt volna. Senki nem vett észre semmit, azon kívül, hogy kicsit lelassultunk. Amikor a bejárathoz értem Gerry már üvöltött, menjek már gyorsabban mert a többiek utolérnek. A fent említett előzmények hatására egyáltalán nem lepődtem meg, hogy itt ez a normális, akár szár nélkül is tudni kell lovagolni. Szó nélkül elkezdtem a lovat előre hajtani, s már egy ötven méterre eltávolodtam amikor észrevette az elszakadt a szárat. Újult erővel kezdett üvölteni, de már nem azt ,hogy hajtsam előre, hanem azt, hogy ugorjak le. Eszem ágában sem volt, jól kontrolláltam a helyzetet, úgy gondoltam befejezem azt a hátralevő két kört. Közben azonban Gerry leállította a többieket, akik rettegve várták mikor fogunk a Joe-val közéjük fröccsenni. Főnököm kétségbeesetten kiabálta - George ugorj le azonnal. Mondtam neki minden oké, mehetünk tovább nem kell aggódni, de azt válaszolta most már nyomatékosabban, ő az élő dzsokikat szereti, halottakkal nem megy semmire, úgyhogy szálljak le gyorsan és vezessem haza a lovat. Így hát leszálltam és hazaballagtam Joe-val. Mire a többiek hazaértek, már dalba foglalva énekelték el a történteket. Nagyon izgatott volt az egész csapat, ez meghaladta azt az elvárást, hogy szó nélkül tűrjél mindent. Azt hiszem ez volt az a pillanat amikortól egyenlőnek tekintettek és befogadtak mint lovast, valószínűleg elég őrült voltam ahhoz szerintük, hogy akár még írnek is születhettem volna. Joe még sok nehéz percet szerzett a későbbiekben, de soha többé nem csapkodta a fejét, már a Stephen is tudta lovagolni, nyert egy-két futamot és eladták Angliaba.