Bodméron, a Vértes hegyei között eltöltött egy évemet azzal kezdtem, hogy hét csikót törtem be, és ezekkel rendszeresen jártam  terepre. Eleinte csak egyedül, de később egyre jobban kiegészült a csapat, a Krisztával, Pepével, majd még később Tomával és a Kisnaggyal. Ekkora létszám már lehetővé tette, hogy nagyobb túrákat tegyünk a csikókkal, felderítve a környező gyönyörű vértesi tájat. Tudva levő, a Vértesben nagy létszámban élnek szarvasok, s mi gyakran találkoztunk a tél idején összeverődött szarvascsapatokkal. Persze ilyenkor nem hagyhattuk ki, hogy üldözőbe ne vegyük őket, ami még napokkal később is témát adott a beszélgetéseknek. Az első találkozások még teljesen véletlenszerűek voltak, de miután felfedeztük a lehetőséget, már kifejezetten kerestük a szarvasok nyomait. Az istállótól kb. öt-hat kilométerre hatalmas erdőségek terültek el, az volt a célterület, ott szinte mindig láttunk szarvast, de ha éppen nem azt, akkor vaddisznót, vagy hatalmas kőszáli sast. Valamelyik ilyen erdei túra alkalmával felfedeztünk egy óriási fészket az egyik magas fa tetején. Akkora volt mint egy traktorkerék. Kisnagy a fejébe vette,  megnézi van-e benne valami. Ügyesen mászott egyre följebb, s már majdnem elérte a fészket ,amikor mi lentről észre vettük a madarat, amint éppen leszálláshoz készülődött a fészekbe, egyre kisebb köröket leírva fölötte. Kisnagy nem láthatta a madarat a feje fölött elterülő fészektől, s a madár ugyanebből az okból kifolyólag nem észlelte az alatta mászó Kisnagyot. Mi szóltunk neki , de ő azt válaszolta, hogy korábban keljünk fel, ha az öreg rókat meg akarjuk szívatni. Egyszerre csak elsötétült az ég , s gigantikus sasmadár érkezett hatalmas robajjal a fészekbe. Szárnyainak fesztávolsága elérhette a három métert vagy többet. A lovak megijedtek, fújtattak, nem különben az "öreg róka"  Kisnagy, aki a felfelé tartó negyedórás utat lefelé mindössze öt másodperc alatt tette meg, de ebben már az is benne volt, hogy felpattant a lovára és beugratta vágtába.                                                                                                                                                     Leginkább a szombati nap volt az a héten, amikor többen verődtünk össze.  Én is hoztam  a lányomat magammal, aki abban az időben volt kilenc éves, és kapott tőlem egy szürke pónit, akit Alinak neveztünk el. Ali látszólag egy aranyos kis lovacska volt, de sokan ráfizettek erre a látszatra, mert belül egy igazi sárkány rejtezett az ártatlan póniló bőrében . A Lillát azonban megbecsülte, s szombatonként vittük magunkkal terepre. Eleinte nagyon aggódtam miatta, de az idő haladtával, egyre gyakrabban hangzott fel a kiáltás : - Apa, versenyezzünk ! -, és a választ meg sem várva   már tűzött is előre, mi meg képtelenek voltunk utolérni a két kis ártatlant. Nyílt terepen ritkábban lehetett szarvasokkal találkozni, könnyen észrevettek, nem tudtunk a közelükbe férkőzni. Ahol viszont elkezdődött a bokros, erdős rész, ott már óvatosan kellett haladnunk, mert bármikor felbukkanhattak. A szarvas nagyon jó rejtőzködő, s ha felőlük fújt a szél , a lovakat közel engedték akár harminc méteren belülre is. Ha ilyen helyre értünk, rögtön mindenki elcsendesedett, csak a lovak patáinak halk dobogását lehetett hallani. Szétszóródtunk a fák között, s egy vonalban lépegettünk halkan előre. Feszülten figyeltünk, pásztáztuk az erdő mélyét, vártuk a jelet, ami csak egy pisszentés volt. Ha felhangzott  megálltunk, soha nem kellett senkit utasítani, ösztönösen cselekedett még az is aki először vett részt ilyesmiben. Aki pisszentett, szó nélkül mutatta az irányt, illetve mint a kommandósoknál mutogatással adta mindenki tudtára, ki hova menjen hol helyezkedjen el. Egészen addig amíg az első szarvas meg nem ugrott, némán léptünk egyre közelebb, várva, hogy mikor vesznek észre minket. Abban a pillanatban, ahogy az első megmozdult, jiihooo vágtában utánuk ! Űztük a vadat,  próbáltunk minél közelebb jutni hozzájuk. A csikók annyira tudták a dolgukat, soha nem fordult elő, hogy fának ütközött volna valaki, követték a szarvasok mozgását jobbra- balra, pont úgy ahogyan a western lovak mennek a borjú után.  Néha sikerült őket megzavarni, és előfordult, hogy egyszer csak bent találtuk magunkat a csorda kellős közepén, több tucat szarvas között galoppoztunk mindössze néhány méterre tőlük, mintha csak egy csapatba tartoznánk. Katartikus élmény, lehetetlen leírni az érzést amit ilyenkor éreztünk. Becserkésztük őket, mégsem törtünk az életükre, játszópajtások voltunk. 

Egyik ilyen alkalommal éppen egy erdei úton haladtunk, amikor beléjük botlottunk. Nosza, uccu neki üldözőbe vettük a csapatot, ami legalább ötven - hatvan állatot tett ki. Nem szaladtak be az erdőbe, hanem az úton menekültek előlünk, amikor is egyszer csak elágazott az út, de nem a hagyományos módon jobbra - balra, hanem ugyanabba az irányba folytatódott mind a kettő, csak az egyik lefele ment, a másik pedig felfelé. A szarvasok egyik fele felfelé galoppozott, a másik lefelé, s mi a lentiek után folytattuk a hajszát. Szarvasok voltak mindenhol, még a fejünk felett is, akik nem nyugodtak bele, hogy elválasztottuk őket a többiektől, és elkezdtek olyan három négy méterre a fejünk felett átugrálni a csapat többi tagjához. Szálltak a fejünk felett a kecses állatok miközben mi sebesen galoppoztunk tovább. Az egész hajsza nem tartott tovább néhány percnél, de olyan élmény volt amit az ember soha el nem feled. A lovak nagyon élvezték, a szarvasok pedig, akik egyébként sokkal gyorsabbak és kitartóbbak a lovaknál, egyszerűen csak részt vettek a játékban, partnerek voltak, és játszótársak, talán érezték, hogy nem az életüket akarjuk, csak játszani velük együtt, mint a gyerekek !