.....egy jámbor pej herélt volt, aki születése előtt, amikor a vele egykorú, majdan születendő csikók egymás sarkára hágva tolongtak abban a sorban, ahol a szépséget osztogatták, ....nos ő ezt a sort nem találta meg. Ezzel szemben megtalálta azt a helyet ahol rövid alacsony illesztésű nyakat lehetett kapni, mert ott alig álldogált valaki, illetve a hosszú hátért sem kellett sorba állni, ezért ő ebből kétszer is vett, így olyan hosszú háta lett mint a "2"-es villamos, és ha befordult a sarkon, a fara csak fél óra múlva követte. A feje akkora volt mint egy szemetes kuka, ehhez passzoló nagy fülekkel. Szemeiből sugárzott a jóindulat, a nagy fejében viszont nagyobb agynak is volt hely, így nem okozott neki problémát a boxajtót kinyitogatni. Azt is hamar megtanulta, hogy az ő istállójában található abrakleengedő csövön, hogyan kell kinyitni a tolóajtót, így aztán egy reggel arra léptem be az istállóba, hogy kinn áll a placcon, az összes "Marschtall" kevert tápot kiengedte a földre, és békésen falatozott belőle, addigra már ki tudja mennyit. Ennek ellenére azon kívül, hogy két napig nem adtunk neki enni, semmi baja nem lett. Apja és anyja is Grad Prix díjlovak voltak, így Herr Mayer joggal várta el, hogy a csikó mozgása majd mindent kompenzálni fog. És valóban, ahogy növekedett, a varrógépnél már sokkal nagyobb lett a mozgása, de a Micky egérét még mindig nem érte el. Három évesen felküldték egy kiképző istállóba, ahonnan rövidesen visszaküldték, hogy nagyon jó ló, biztosan nagyon meg fog felelni valamire, de azt még nem tudják mire. Várjunk vele még egy kicsit, majd ha kinövi magát, talán mi rájövünk mire való. Ennek okán aztán Herr Mayer rám bízta, hogy lovagoljam be, és keressem szorgalmasan, mihez ért a legjobban Alindo, ha mást nem is, majd eladjuk olcsón hobbilónak valami szegény sokgyerekes családnak, ahol az összes gyerek egyszerre lovagolhat majd rajta abban a három-négy nyeregben, ami gond nélkül elfért volna a hátán.. El is kezdtem futószárazni,  gyorsan tanult, mert ő az észből is kétszer vett, hiszen mindenki inkább a szépségért állt sorba. Egyik szombaton mondtam Gabinak, aki hétvégén járt ki segíteni, hogy rakjunk fel rá egy sima futószáras hevedert, nézzük meg mit csinál. Herr Mayer bátyja, Adi (Adolf) is éppen a ménesen téblábolt, akinek nevével kapcsolatban el kell mondanom, hogy amikor ő született, az volt a szokás, ha hetedik gyermekként fiú jött a világra egy családban, azt a mindenkori kancellárról nevezték el. Amikor ő született éppen Adolf Hitler volt a kancellár....hihihi....bár a jellemén ez egy csöppet sem hagyott nyomot. Adi is élénk érdeklődést mutatott a futószárazás iránt. Miután egy szelíd lóról volt szó, Gabi rögtön kijelentette, akár most  fel is ülhetek rá, nem csinál ez semmit. Oké, válaszoltam, ha nem csinál semmit fel is ülök rá így hevederrel. Feltettem rá a hevedert, jól meghúztam, Alindo pedig unottan vágtázgatott, még hajtani is kellett, különben megállt volna. Később megállítottam, Gabinak odaadtam a futószárat, gondoltam teszek egy próbát hogy reagál, bár szinte biztos voltam benne, mint mindenki más is, hogy olyan lesz mint egy teve, és nem fogom győzni pálcával előre hajtani. Szóval megpróbáltam rá felugrani, nem is csinált semmit. Persze korábban már megtanultam, hogy bizonyos protokolláris dolgokat illik betartani, ezért még utoljára, mielőtt felugrottam volna rá, csak úgy tessék lássék a földről oldalirányban megrángattam a hevedert, mégis csak hogy a lelkem nyugodtabb legyen, hiszen rúgott már mellbe ló néhány évvel korábban, és csak a hülye megy kétszer egymás után ugyanoda, ugyanazért a pofonért. Én meg ugyebár meg voltam győződve róla, hogy nem vagyok hülye. Nos amint erőből megrántottam oldalra a hevedert, Alindo a legnagyobb meglepetésünkre akkorát bakolt, hogy a kezemet alig bírtam kirántani a heveder mar fölötti réséből, de így is majd leszakította a karomat. Hát nem tudom milyen pofát vághattam, de képzeld el azt a szituációt, amikor mondjuk arra számítasz, hogy egy angyalarcú nő kíséretében rögtön átlépheted a mennyek kapuját, és akkor hirtelen kiderül, hogy ehelyett inkább egy büdös ronda görény ördög fogja neked bemutatni a pokol legrejtettebb zugait, ahol majd kedvedre szenvedhetsz, ingyen van, még fizetni sem kell érte. Nos, körülbelül ilyen elképedt, bárgyú, értetlen pofát vághattam, amihez persze hozzátartozik, legalábbis akik ismernek tudják, hogy ha én egyszer azt mondtam "A", akkor  nem szoktam "B"-t mondani csak azért mert az könnyebb, vagy kiderül, hogy nagyobb a nyereség, vagy bármi ilyesmi. Tehát ha egyszer azt mondtam felülök, akkor felülök, még ha tüzes ménkű potyog az égből akkor is, nem keresek kifogásokat, még akkor sem ha nagyon be vagyok szarva, amely opció jelen esetben pedig igencsak aktuális volt, akár rögtön lehetett volna mosni a gatyámat....hihihi...Nem akartam utána hónapokig azt hallgatni, hogy "...Ja, ismerjük, tudjuk, a te szavad az...!"  

Azt már tudtam, hogy segítséggel kell felülnöm, mert feltehetően, amíg nem rángatom a hevedert, ergo nem feszül meg rajta, addig nem csinál semmit. Adinak adtam azt a feladatot, hogy felemeljen,aki készséggel segített is felülni, Alindo pedig békésen álldogált, mint cigány az akasztófa alatt, mert azt hitte, hogy most egy kicsit felákásztják, áztán majd mehet házá a csáládhoz békével. Gabinak azt a feladatot adtam, hogy tartsa a futószárat, és ha majd szólok, engedje el. Gabiról tudni kell, hogy egy hobbilovas, aki még soha nem csinált ilyesmit, rólam meg azt kellett tudni, hogy ebben az időszakban a Kettlerék papagája még kicsit érthetőbben volt képes magát kifejezni, legalábbis ami a német nyelvet illeti. Tehát azt mondtam a Gabinak. 

"Gabi, most jól figyelni ide nekem....!  Adi segíteni nekem felül, te tartani ló, és ha  én már ül a ló, és mondani oké, te elengedni ló....! Érteni, mit  mondani én...?.."

Gabi megesküdött, hogy érti mi a feladat, így hát elkezdtük. Adi a felhajlított lábamnál fogva felemelt, én elhelyezkedtem a ló hátán, Adi a forgatókönyv szerint nevetve jobbra el. Belekapaszkodtam abba a kis résbe a hevederen, ami a marja fölött volt, és szóltam a Gabinak, hogy oké. Itt el kell mondanom, hogy az eredeti elképzelésem az volt , hogy amikor én azt mondom "oké", Gabi meg kiengedi a körre a lovat, aztán majd lesz ami lesz, futószáron körbe körbe majd csak elfárad, még akárhogy bakozik is, legalábbis ha túlélem az első egy két bakolást, mert az a legnehezebb amikor helyből rugaszkodik el a ló. Ezzel szemben, miután ez a nap már úgyis tele volt meglepetésekkel, az történt, hogy Gabi, jó katonához méltóan szó szerint vette a parancsot, már minthogy engedje el a lovat. Eszembe sem jutott volna hogy valaki másra gondolhat mint hogy kiengedi a körre. Nos, Gabi ezt pontosan úgy csinálta ahogy én mondtam, hiszen rend és fegyelem nélkül elengedhetetlen ilyen veszélyes üzemet csinálni, tehát mindent úgy kell, ahogy a főnök akarja, tudniillik ő viszi a bőrét a vásárra, neki kell tudni, hogy jó neki. Ilyenkor pedig mindig az a főnök aki a nyakát a hurokba teszi, evidens, hogy úgy tegye a hurokba, ahogy az neki a legjobban tetszik.

Tehát ott tartottunk, hogy Gabi elengedte a lovat, illetve csak a futószárat dobta le a földre, és kiszaladt a karámból. Na, ez volt az a pillanat, amikor már másodszor néztem úgy, mint aki pillanatnyilag még nem tudja ugyan, de hamarosan rá fog jönni az élet értelmére. Bevallom őszintén, vegyes érzelmek kavarogtak bennem, s bár korábban tiszta szívből kívántam hősnek lenni, amikor ott álltam a kapujában, hogy majd szobrot emelnének rólam, már szívesen beleegyeztem volna, hogy inkább ágyban párnák közt haljak meg valahol a kilencvenedik életévem tájékán, s az sem zavart volna, ha az unokáim nem tudnak felnézni rám, mert egész életemben nem csináltam semmi számottevőt. 

Egy darabig így álldogáltunk, de Alindonak nem akart beugrani, hogy el kéne indulni előre, ezért én segítettem neki csizmával egy kicsit, talán még azt is lehetne mondani, tapintatlan voltam, mert a következő pillanatban elkezdtük a szabadon választott kűrünket (végtére is a díjló szülők kötelezték, mert bár addig nem tudtam, de oda voltunk benevezve. Illetve a nevezésnél elkövettünk még egy hibát is, tudniillik a sportág nevét rosszul írhattuk be, ami csak akkor derült ki, amikor elkezdtük. Nevezetesen Alindo helyből egy dupla leszúrt Rittbergerrel kezdett, a karjaim majd kiszakadtak, és feltehetően nagyon mérges lehettem, mert a koponyám hátsó részével jól lefejeltem a farbúbját. Ezt megtoldotta vagy három négy tetemes bakugrással, minek során minden alkalommal mint egy rongybaba hol a nyakát csókolgattam, hol meg fejemet vertem a farbúbjába, miközben ő a farkával akkora pofonokat adott szemből az arcomba, hogy már végképp nem tudtam eldönteni, hogy milyen sportágban veszünk részt, mert addig olyat nem ismertem, ahol akrobatának is kell lenni, miközben beverik az ember pofáját. Ez addig tartott, amíg a karámhoz oda nem értünk. Ennél a résznél kicsit jobban be voltam szarva, mert a karámnak ezen része, éppen egy öt-hat méter mély szakadék mellett volt. Ha tehát a megállás pillanatában, én tovább folytattam volna a gyakorlatot ló nélkül, az azt is jelentette volna hogy a műrepülésben is nevet szerezhettem volna magamnak, jól lehet ma már csak egy márványtábla hirdetné, hogy "Itt halt meg a tehetséges, Panyi György, csak az nem derült ki miben tehetséges...!" Így meg azért csak nem akartam meghalni, így a fennmaradás mellett döntöttem, amiben valószínűleg az élniakarásomon kívül az is segített, hogy a gatyám már nem volt száraz, így a ló és a gatyám között keletkezett vákuum, elősegítette abbéli törekvéseimet, hogy néhány perccel többet láthassak a napvilágból. Alindo ekkor megpördült, és egy tripla Axelt követően  mint egy Thompson-gazella átbakoltunk a karám kevésbé veszélyes végébe. Itt már Clint Eastwood pókerarcával vettem tudomásul, hogy röpülés esetén nagyobb eséllyel landolhatok élve. Ez a gondolat reménnyel töltött el a rövidtávú jövőt illetően, ami azt jelentette, hogy élhetek még tovább akár néhány percig is. Nem is gondolnád, hogy az ember ilyen helyzetben mennyire megbecsüli a szaros életét, ami addig eszébe sem jutott, hogy egyáltalán van neki. Pedig nagyon nem esett jól, de szinte soha nem éreztem előtte, hogy mennyire jó élni, még ha a minősége hagy is maga után kívánni valót. Ismét megfordultunk, és egy dupla Lutzot követően  bemutattunk a lelkes közönségnek egy kombinált gyakorlatsort, amiben szerepelt a kétszeres olimpiai bajnok Magyar Zoltán nevéhez fűződő szökkenő-vándortól kezdve, az először szintén általa  bemutatott Magyar-vándor is. Nagyon ügyeltem a tartásomra, nehogy lepontozzanak, lábfej leszorítva, és erősen figyeltem rá, hogy a marját mindig középen fejeljem le az orrommal. Időközben az események hatására a belső szerveim némi átrendeződésen estek át, a szívem immár a seggemben dobogott, a golyóim meg felcsúsztak a manduláim mellé, ezért lassan úgy néztem ki mint akinek begyulladt a mandulája, pedig csak az immunrendszerem volt megzavarodva, nem tudta honnan érte támadás. A karám veszélyes végénél látványos megfordulás, a kezem már valóban majd kiszakad, az arcomról eltűntek az érzelmek, ami csak azért volt, mert Alindo már dagadtra verte a farkával. A következő gyakorlatsornál bemutattam néhány szaltót és fordulatot a lovon anélkül, hogy elengedtem volna a hevedert. A karám hoz érve ismét megtorpanás, fordulat, és kezdtük elölről a műkorcsolyával. Ekkor eszembe jutott, hogy sajnos az idő rövidsége miatt nem gyakoroltuk be a kűr befejező elemeit, pedig már vagy öt perce ugráltunk szakadatlanul. Arra gondoltam, hogy az erőm már úgyis nagyon fogytán van, és ideje lenne valami hatásos, mondjuk öt fordulatos kombinált csavart szaltóval befejezni, mert éppen már csak annyi erőm maradt. Alindo, mintha megérezte volna, egyszer csak minden átmenet nélkül abbahagyta, és elkezdett lépni. Mindketten úsztunk (még egy sportág) egymás verejtékében, Alindo lassú ütemes lépésekkel menetelt, de innentől kezdve már semmit sem csinált. Aznap legalábbis. Amint a shownak vége szakadt, megjelent Herr Mayer is, és közölte, ő tudta, az ő lovára bármikor, és bárhogyan fel lehet ülni, mert ez a tenyésztés igazi szépsége, hogy ha az ember jól kombinálja a kromoszómákat, akkor olyan utódok születnek, amik maguktól csinálják a programot, nem is kell tanítani nekik. Adi lelkesen bólogatott, hogy abban igaza van, hogy magától csinálta a programot, nem is akármilyet, szóljunk holnap is ha felülök rá, bár még nem tudtuk eldönteni melyik sportágban kellene indítani. Mondandója végén pedig hozzáfűzte :...."De legalább már tudjuk mi az amiben tehetséges, mert bakolni azt nagyon tud....!"

A történethez hozzátartozik, hogy ugyan ekkor nem estem le, másnap is a hátára engedett nyereggel, de harmadnap ismét a dupla leszúrt Rittbergerrel kezdtünk, és behajtogatott a karám könnyebbik végébe....hihihi...!