2013. ápr 24.

Dante

írta: Panyi György
Dante

   

Még 2010-ben  betörtünk egy lovat, s amint tudtam vele egyedül közlekedni, a tulaj elvitte magasabb iskolákba. Nagyon látványosan ugrott szabadon, sokat vártak tőle. Eltelt egy év, s az egyik nap Tom azzal fogadott, hogy biztosan emlékszem erre a lóra. Mostanra több magasabb iskolát is megjárt, és az utolsó istálló tulajdonosa - aki egy nagy mágus  Írországban - visszaküldte a lovat a tulajdonosának azzal a megjegyzéssel, hogy bár szabadon csodálatosan ugrik , mihelyst ráül valaki a hátára elfelejti az összes tudományát, beejti a hátát és nem kíméli a rudat sem. Egyébként pedig egy rohadt féreg, patkány, disznó, döntse el mindenki melyik a szimpatikusabb. Nem érdemes vele foglalkozni, mert ha valami nem úgy van, ahogy ő akarja, akkor úgy ágaskodik hogy képtelenség vele kimenni a lovardából. (Állítólag úgy tudta feldobni magát két lábra, hogy a lovas lerepült róla hátra felé. Ezek után keresett meg a tulaj, hogy érdekel-e még a ló, (Korábban, egy évvel azelőtt élénken érdeklődtem iránta, mivel nagyon nagy képesség volt benne.) nagyon olcsón , nem kell kifizetni csak ha eladom stb. stb. stb.. Azt válaszoltam neki, így nem kell, de kipróbálom, és ha úgy gondolom, tudok valamit kezdeni vele, ő eldöntheti, hogy felesbe menjen, vagy fizet minden alkalommal amikor lovagolom. 
Az első találkozásra még aznap sor került, amikor odaértem, már felszerelve várt a bokszban, annak is a legtávolabbi sarkában. Lerítt róla, hogy nagyon bizalmatlan, fél az embertől, bár ahogy visszaemlékeztem, régebben is félős volt. Valahogy ragadtak rám az efféle lovak, úgy hogy sokszor volt már részem hasonló találkozásban. Azzal kezdtem, hogy leszedtem róla minden kegyszert, csak a nyereg és a kantár maradt. A martingál egyébként is nagy eséllyel segíti elő az ágaskodást különösen ha rövid, de fiatal lóra egyébként is teljesen szükségtelennek tartom. Az orrszíjakat pedig lazára engedtem, mert ha mindjárt azzal kezdem, hogy korlátozom bármiben is, az nem azt szolgálja hogy a bizalmasa lehessek valaha is. A ló természetéből adódóan bizalmatlan állat, de ha már valamilyen trauma is érte, akkor hatványozottan próbálja elkerülni a hasonló helyzeteket, és hát a legtöbb traumát - közvetve vagy közvetlenül - mi emberek okozzuk nekik. Nagyon sok telivér csikónál ez az első lépés, mivel némelyik két vagy akár három éves koráig embert se nagyon lát. Azért nagyon lényeges a bizalmát megszerezni, mert így elkerülhető az a helyzet, hogy a felülés során, vagy közvetlen utána a csikó pánikba essen, tudniillik az ellen nem létezik ellenszer, és sok lovasbaleset származik ebből a szituációból.  Van egy működő módszer erre, aminek a gyökere a magyar csikósok tudományában rejlik, éspedig ezt Magyarországon úgy hívják, hogy ostorkivágás. Gyakorlatilag a csikós addig durrogtat a ló mellett vagy éppen a lovon az ostorral, amíg az hozzá nem szokik, és nyugodtan nem állja az ostor használatát.
 
Ez sokáig eltarthat, türelem kell hozzá. Nos, korábbi tapasztalataim alapján adoptáltam az "ostorkivágást" , ami nem az én találmányom, csupán ellestem a csikósoktól, és nyugodtan kijelenthetem, nagy becsülete volt a Tomnál ahol akkoriban dolgoztam. Némi változtatást igényelt a dolog, de az elv ugyanaz. Köszönöm minden csikós barátomnak! Tehát elkezdtem futószárazni a lovat teljesen normálisan, de már attól is félt, hogyha megemeltem az ostort. Kevés ügetést követően rövidebbre fogtam a futószárat annyira, hogy elérjem az ostorral, majd időközönként neki lendítettem azt a farának. Ilyenkor mindig pánikszerűen rohanni kezdett, én meg behúztam a fejét, engedtem neki, megint behúztam, aztán ismét engedtem, egészen addig, amíg nem nyugodott meg. Amikor megnyugodott kezdtem előröl, de egyre nagyobb lendülettel használtam az ostort, és most már durrantottam is vele, ami újabb stressz forrás volt és megint kezdődött minden elölről.
Ezt játszottuk addig, amíg nyugodtan nem állta azt, hogy hozzáértem, illetve bármilyen más mozdulatomra nyugodtan reagált. Megtettük az első lépést. A következő lépés a telivér csikóknál az, hogy pálcával elkezdem ütögetni a lovat úgy, hogy egész röviden tartom a fejét nehogy előre ugorjon és megrúgjon. A nyakán kezdem nem túl erősen, de igyekszem úgy odacsapni, hogy nagyot szóljon. Ismét jön a pánik, amikor menekülne, erősen megtartom, de a félelmi reakció után rögtön elengedem a fejét annyira, hogy a ló úgy érezhesse, teljesen szabad, nagyon vigyázva arra, ha netán megint menekülne, azonnal hatékonyan tudjak reagálni. Amint elől állja, megyek hátra felé a hasa alatt, a farán és a nyeregre. A nyeregre minden alkalommal jó nagyokat ütök, hiszen az nem fáj neki csak a hangra reagál. Amikor az első lába között csinálom ugyanezt, némelyik ló majdnem lefekszik, a hátsó lábak között pedig rúg, erre fel vagyok készülve. Egy idő után minden ló belenyugszik és nyugodtan állja bármit is csinálsz. Ezt követően átnyúlok a pálcával a másik oldalra, és a nyereg mögött ütögetve próbálom előre hajtani, majd befelé hajlítva a ló fejét elkezdek felugrálni rá. 
 
Némelyik ló már akkor elmenekül, amikor még csak előtte állok és egy picit berogyasztom a térdem, de a végeredmény az, hogy nyugodtan állja, amikor felugrok a hátára. Na, ekkor már szereztél nála jó pontokat, de még nem vagytok kebelbarátok, ahhoz hosszabb időre van szükség és következetes hozzáállásra. Szóval ezt a procedúrát csináltam végig rajta, mindezt a fedeles lovardában. A felülés után a bejáratnál kicsit feldobta magát, de erősen rázártam és lefordítottam, úgyhogy nem történt semmi, majd békésen ügetgettem irányváltoztatások közepette. Miután nem akarta magát hanyatt vágni, és nem csinált semmi "gyanúsat", úgy döntöttem megpróbálom elhagyni a helyszínt, és úgymond, lássuk a medvét, egyszer úgyis szembesülni kell a problémával, ha nem most majd később, illetve a tulajdonos választ várt arra a kérdésre, hogy milyen reményei lehetnek egyáltalán a jövőre nézve. Nos, elindultunk ki a fedelesből, az első 100 méteren semmi probléma nem volt, bár úgy nézett mindenre, mint tyúk a piros kukoricára, sompolygott, kúszott, mászott, kígyózott, nem akaródzott neki előre menni. Nem fogtam meg a fejét, hagytam nézelődni, de egyszer csak megpillantotta a naaaagy csúúúúnya fehér fóliába csomagolt szénarakást, ami annyira ijesztőnek tűnt számára, hogy megpördült és menekülni kezdett. Visszafordítottam és próbáltam rábírni szép szóval a tovább haladásra, de erre azt gondolhatta nincs jogosítványom, és türelmét vesztve szólt, mutassam már meg a bizonyítványomat, mert ő ugyan el nem hiszi mindenféle messziről jött embernek, hogy van erre képesítése. Kérésének egy jól sikerült ágaskodással adott nyomatékot, amire eddig valóban nem találtak ellenszert ( Mint fent már említettem, olyan gyorsan dobta fel magát, hogy a lovas hátrafelé lerepült róla.) így aztán azt hihette, így kerek a világ.
 Hál' Istennek pont volt nálam egy táskára való igazolvány, aztán úgy ágaskodás közben megmutattam neki az összeset sorban, mondván; - Válaszd ki belőle azt, ami neked tetszik! Korábbi tapasztalatai alapján rögtön látta, hogy én se a falvédőről jöttem le, és megbékélve a helyzettel tovább folytattuk utunkat az ismeretlen felé, ahová addig egy tapodtat sem volt hajlandó megtenni. A későbbiekben folyamán aztán számára  kitárult a világ, belementünk a patakba, mindenféle terepugrásokat ugrottunk, ami nagyon ijesztőnek bizonyult azt közelről szemügyre vettük megszaglásztuk, mélybeugrás, bankre fel és le, meg ami közben adódott. A végére már olyan érzésem támadt, hogy ez egy nagyon aranyos ló. Ezek után, mint aki jól végezte dolgát, az út szélén várakozó, rendkívüli eseményekre éhes " hitetlenek" sorfala között  hosszú száron bandukoltunk hazafelé, pont úgy, mint bármelyik másik normális lóval, aki nincs megjelölve Káin bélyegével a homlokán. A tulaj pár napig még nem mert hinni a szemének, de a következő héten már határozottan bizakodónak tűnt. A legnagyobb problémát megoldottuk, de hátra volt meg az ugrás, mivel azt állították, hogy lovassal a hátán elfelejt ugrani, beejti a hátát stb., stb..... Valahogy olyan érzésem volt, hogy ez az egész összefügg, hiszen ha az én hátamon ülne valaki, akivel tele van a törököm, hát nagyon valószínű, hogy rajta tartanám a szememet. Na mármost ha rajta tartom a szememet akkor nem tudok figyelni az ugrásra, mivel kétfelé nem könnyű koncentrálni, így hát úgy gondoltam egyszerűen csak türelmesnek kell lennem és a többi majd magától megoldódik. Gondolom, te, aki ezt olvasod, már tudod, ha ez nem így történt volna, ez az írás meg sem született volna. 
 Pontosan így zajlott a dolog, és a tizedik napon már úgy ugrott, mint a macska. Voltak kétségeim azt illetően, hogy a kombinációban tud-e majd tolódni, ott én csak annyit tehetek, hogy nem zavarom az ugrás fölött. Időközben elmentünk egy idegen lovardába, ahol volt úgynevezett derby-track is, aminek az a specialitása, hogy csak mindenféle terepugrások vannak. Amint mentem be a pályára, éppen megérkezett a locsoló kocsi is, csak hogy növeljék a tulajnál az infarktus veszélyét. 
 Tulajdonképpen semmiféle meglepetés nem történt, bíztam a lóban, ő pedig napról-napra igyekezett rászolgálni a bizalmamra. Hát így fényeztük mi ketten egymást Dante barátommal. Írországnak az az egyik jellegzetessége, hogy olyan, mint egy nagy falu, mindenki ismer mindenkit, jönnek-mennek a hírek, így aztán eljutott a hír oda is, ahol előzőleg lovagolták a lovat. Az illető barátja jött el megnézni, aki maga is top-lovas (benne volt az aacheni csapatban, amit ha jól hallottam pont ők nyertek abban az évben.), rakott nekünk mindenféle csalafintaságot, amit problémamentesen abszolváltunk. A ló hátból ugrott, nagyokat készségesen, kiderült, hogy tud tolódni is az összetettben, egyszóval egy nagyon aranyos ló képét mutatta. A top-lovas felhívta a barátját és mondta neki, hogy ez egy nagyon aranyos ló, kifejezetten tetszik neki. A cimbora válasza: - Akkor te egy másik lovat láttál, az egy rohadt dög! Hát kinek a pap, kinek a papné, neki ellensége volt, nekem jó barátom lett, hiszen időközben kapcsolatunk barátsággá fejlődött, amikor meghallotta a lépéseim kopogását, már hívott, üdvözölt, rúgta a bokszajtót. Mások is észrevették ragaszkodását, illetve a változást ami a lóban végbe ment. Fearghal, - aki lovas és lovasoktatóként dolgozott az istállóban - gyakran fogadott azzal, hogy Dante már percekkel előtte jelezte az érkezésemet, mert feltehetően már a kocsim hangját is megjegyezte. A kezdet kezdetén még a boksz mélyén gyanakodva várta, ugyan mi fog most következni, a későbbiek folyamán pedig a fent említett módon viszonyult hozzám. A bizalmába fogadott, a barátja lettem.

Nem volt nehéz dolgom - ellentétben egy elkényeztetett lóval - , hiszen vele könnyű volt üzletet kötni, neki már nem nagyon volt mit veszíteni. Egy elkényeztetett lónak vajon mit tudsz felajánlani cserébe azért, hogy úgymond jól viszonyuljon hozzád.....?! A simogatást, vagy a jó szót, vagy a répát ? Ez mind természetes neki, ezért egy ilyen lóval sokkal nehezebb dolgom lett volna. Dante megelégedett azzal ha a nyakát veregettem, illetve azzal, hogy úgy kezeltem mint egy normális lovat, később pedig mint a barátomat. Veszélyes dolog ez egy profilovas részére, mert ez a barátság csak addig szól amíg a ló el nem kel. Utána mindenféleképp egy űr marad, mint már annyiszor.  

Aztán egyszer amikor mentem, hogy lovagolom már rajta volt a takaró, a kötőfék, mi egyéb ami az utazáshoz szükséges. Eladták....!
Rendes volt a tulaj, megvártak az indulással, tudták mit érzek a ló iránt, hagyták, hogy elbúcsúzzunk. Amikor vezették ki a lószállítóhoz keresett engem, vissza akart fordulni minduntalan, hívott "röhögött", pont úgy tett, mint amikor a csikót választják az anyjától. Én pedig valahányszor visszagondolok rá, még mindig ugyanazt érzem iránta. Az egyik legkedvesebb lovam volt.....

 dante_1_.jpg

Miután bebizonyosodott, hogy nem gonosztevő, gyakran jártunk "crosscountry" pályákra tréningezni, mivel éppen terepre menni nem akaródzott neki annak előtte.

dante_2_.jpg

 

 

Szólj hozzá