Megkértem egyszer a Dávidot, hogy kaszálja le nálunk a legelőt. Megállapodtunk, másnap  reggel hét órakor találkozunk a helyszínen. A szóban forgó  nap reggelén, amint befordultam a lovardába, mintegy száz méterre előttem megpillantottam Dávid traktorját, amint éppen megérkezett a kapu elé, s hogy ne vesztegesse az időt, mindjárt ki is pattant, s elkezdte a kaszát befordítani, ne akkor kelljen tökölni vele, ha már én is megérkezek. Történt mindez néhány méterre a kaputól, ami kb. 1.30 m magas lehet, s ez - a történet születésének szempontjából - fontos momentumnak bizonyult, ugyanis szentül meg voltunk róla győződve, hogy ezt a magasságot, a mi kutyáink nem képesek túlszárnyalni. Következésképpen, ha bárki a kapu túloldalán mondjuk fűkaszát fordít be, teheti azt a biztonság édes érzésével egyetemben, függetlenül attól, hogy az ominózus kapu másik felén, öt-hat feldühített  vadállat, eltorzult hangon vicsorogva, a jámbor parasztember vérére éhezik. Balszerencséjére Dávid is eképpen gondolkodott. Bátor ember lévén, fittyet hányva arra a nem elhanyagolható momentumra, hogy tevékenységével még jobban felhecceli  a nyugodtnak már addig sem nevezhető jószágokat, már éppen a rögzítő stiftet próbálta a helyére illeszteni, amikor jobbról fejmagasságban beúszott a képbe egy "bárányfelhő" ( legalábbis Dávid, mély relaxált állapotában azt gondolta), de az először  ügyet sem vetett rá, hiszen Halomban gyakran úszkálnak bárányfelhők fejmagasságban, mint minden rendes alföldi kis falucskában, szinte hozzátartoznak a vidéki élet reggeli, turista csalogató látványosságaihoz. Hirtelen azonban bibliai hangulat alakult, ugyanis a "bárányfelhő" dörgő hangon megszólalt Dávid háta mögött. Ösztöne azt üvöltötte, meneküljön, ki merre lát ! Ennek első lépéseként úgy ugrotta át guggoló helyzetből hosszanti irányban a fűkaszát, mint egy nyugodtan legelésző alpesi zerge, akire rátámadt a cirkuszból szökött oroszlán.  Messziről úgy tűnt, hogy az első ijedtség után Dávid megkönnyebbült, mivel nem az utolsó ítélet következett be, ezért egy pillanatra megnyugodni látszott. Ezt azonban újabb pánikroham követte amikor felismerte,hogy a baj ennél sokkal nagyobb, nevezetesen Molly ugrotta át a kerítést, s -  ahogy már megszoktuk - vette őt üldözőbe. Az első körben még felmerült a lehetőség, hogy beugrik a traktorba, de felbőszült ebünk fogsora máris milliméterekre csattant csalogatóan kínálkozó fenekétől. Dávid remek csípőmozdulattal tért ki a harapás elől, ami arra késztette, hogy tovább folytassa a versenyt. Nekünk kívülállóknak is feltűnt Dávid motiváltsága, amit az is jelez, hogy a mai napig ő tartja a 100 méteres, traktor körüli gátfutás világrekordját, s bár felmerült a doppingolás gyanúja, én tűzbe tenném a kezemet azért, hogy ez egy tiszta verseny volt, amit még nem szennyezett be a  napjainkra oly jellemző anyagi mocsok. Pierre de Coubertin báró büszke lett volna ha látja, hogy mindkét neki tulajdonított mondás érvényesült eme nemes megmérettetésen, már minthogy : "- Gyorsabban, magasabbra, erősebben "! ;  valamint , "- Nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos "!  

    Nos, szóval a verseny teljes erővel folyt, már csak azért is, mert a "célbíró" ( aki én voltam ) még nem foglalta el a helyét. Férfiasan elismerem, ez a szervezési hiba az én lelkemen szárad, de mit sem von le Dávid kivételes teljesítményéből. Miután rövid késéssel megérkeztem a helyszínre, hangos kiabálással intettem le a "futamot". Dávid a célszalag átszakítása után, -  Molly pillanatnyi megtorpanását kihasználva - , megkönnyebbülten ugrott be a traktor fülkéjébe, s hányta magára a keresztet megkönnyebbülten. 

      Mollyt lehetetlen volt megvesztegetni, azért élt, hogy szolgáljon minket. Erről jó néhány ember tudna még mesélni. Bár soha nem tanítottuk, hűségét  még is jól jellemzi a következő eset.  Már öreg kutya volt, és élete során soha nem adta jelét, hogy akár értünk is képes lenne az életét áldozni. Egyszer úgy hozta a sors, hogy egy ismerősünk  is kint volt Halomban a tanyán, és Albert fiammal "férfias" játékokba kezdtek. Húzták-vonták egymást, birkózást, küzdelmet színlelve.  Molly egykedvűen követte nyomon az eseményeket addig, amíg nem arra a következtetésre jutott, hogy Albinak segítségre van szüksége, s nekiugrott az illetőnek.  Hála istennek nem történt "baleset".  Szinte olvasott a gondolatainkban.  A kaukázusi juhász kutyánkat Misát, azzal a szándékkal vettük, hogy ha majd ivarérett lesz befedezi Mollyt, s ezzel oldjuk meg az egyre közelgő utódlás problémáját. Igen ám, de másik udvarló is akadt, akinek szintén sikerült becserkésznie. Megszülettek a kiskutyák ( mindössze három ), s  egyértelműen látszott, hogy kettő kaukázusi, egy pedig a "külsős" udvarló produkciója.  Amikor megláttam, azt találtam mondani neki : - Ejnye Molly, nem szégyenled magad, mit szólnak majd, hogy "zabigyereket" hoztál a világra !?  Persze nem gondoltam komolyan, mégis attól a pillanattól kezdve nem szoptatta a fekete kölyköt, amikor próbálkozott mindig gyengéden eltolta magától. Mit ne mondjak, lett is lelkiismeretfurdalásom, a kölyök elpusztult. Lehet mondani, hogy a véletlen műve, mint ahogy az is amikor meghalni készült, bekéredzkedett egy üres bokszba, és két napig nem volt hajlandó kimozdulni. Éppen lovastábor volt, az utolsó, szombati napon. Amikor már minden "idegen" elhagyta a tanyát, egyszer csak kikéredzkedett, majd egyre rosszabbul lett, s a kezeink között halt meg. Velünk élt, velünk akart meghalni, nem akarta, hogy más is tanúja legyen ennek a könnyfacsaró pillanatnak. Talán csak minket akart megkímélni attól, hogy  meglássák a "gyengeségünket" !

 - "Nyugodj békében Mollyka" !