A busz lassan haladt, úgy néztünk ki mintha valahol Indiában lennénk. Mindössze három dolog utalt arra, hogy ez nem így van. Az egyik a hó, bár a magasabban lakó indiaiak ismerik, de nem jellemző országukra. A második, hogy itt senki sem utazott a tetőn, meglehet ha le kellett valakinek szállnia, akkor először az előtte álló másik száznak kellett learaszolni, majd ha anyóka megkönnyebbülten elhagyta a járművet azzal a tizenöt dugig tömött tescos szatyorral, szépen mindenki visszaaraszolt a helyére. A művelet fegyelmezett végrehajtása alig vett igénybe megállónként egy egy félórát, és már száguldottunk is tovább. A harmadik, hogy itt nem erőszakoltak meg senkit a buszon, bár egyáltalán a megmozduláshoz is szabaduló művésznek kellett volna lennie az embernek, így hát ha valakinek meg is fordult a fejében, csupán a fogantatás szeplőtelen verziója állhatott rendelkezésére. Nos szépen lassan azért eljutottunk Pécsváradra, ahol találkoznom kellett azzal az emberrel aki átadta nekem a kulcsokat, és a terv szerint elvitt volna autóval addig a pontig, ameddig még autóval el lehet menni. Említettem már, hogy csupán egy kilométerre lehetett járművel megközelíteni a helyet. Azzal azonban nem számoltam, hogy hóesésben csak gyalog lehet próbálkozni, mivel az autók nem tudnak felmenni a buszmegállót követő emelkedőn. Gyalog kellett tehát eljutnom a kunyhóig, ami a kulcsos embernek nem jelentett különösebb nehézséget, mert már megjárta Európa és a Himalája magas csúcsait, ott pedig mostohábbak tudnak lenni a körülmények. Ez a pár kilométer térdig érő hóban, hófúvásban nem jelentett kihívást neki, ebből kifolyólag nekem sem jelenthetett, s megtisztelve érezhettem magam, hogy képesnek tartott a feladat megoldására. Itt szembesültem először a hátizsákom súlyával, ami már a pécsváradi emelkedő kezdetén éreztette hatását a vállamon. A vállam rögtön szemrehányást is tett a hátizsáknak, hogy ugyan minek kellet ilyen dagadtra hizlalnia a seggét, de az nem késlekedett a válasszal, hogy : - "Ne nekem ugassál kicsi huszár, hanem annak aki tele pakolt..! Innentől kezdve sértődött hallgatásba burkolózva róttuk az emelkedőt, ami az út legnagyobb részét kitette. Az információk szerint ugyebár négy kilométerre volt a falutól a házikó, de nekem először a falut kellett magam mögött hagynom, ami azzal az emelkedővel kezdődött amin az autók már nem tudtak felmenni. Voltak azonban őrültek, akik már az emelkedő alján nagy lendületet véve, nyomták a dudát és a gázt egyszerre, hogy még időben félre tudjanak ugrálni akiknek arra visz az útjuk, tudniillik megállni nem volt nekik tanácsos, hiszen akkor nem tudtak volna még egyszer elindulni, csak ha visszatolatnak oda ahonnan elindultak. A dolog az orosz rulett ama változatához volt hasonlatos, amikor nem a saját, hanem egy másik ember halántékához nyomják a forgótáras pisztolyt amiben csak egy golyó van, és ha megpörgetik a tárat már csak szerencse kérdése az életben maradás. Annál is inkább, mivel a látási viszonyok körülbelül öt méterre korlátozódtak. Ezt a játékot csakis a terepet jól ismerő helyiek játszhatták, mivel érzés alapján tudták, hogy az út ezen és ezen a helyén pontosan ennyit és ennyit kanyarodott még tegnap, és előző nap sem járt erre senki ebben az időpontban. Egy félórába tellett mire kiértem a faluból, rögtön meg is könnyebbültem, hiszen már csak négy kilométer volt hátra, ebből három hegynek felfelé, de nem panaszkodhattam mert ahol nem fújta össze a szél a havat ott csak térdig ért. Úgy mentem mint a Deltában a sarkkutatók, csak nekem nem volt sílécem. Közben innen is onnan is morgolódás hallatszott. A kezem megjegyezte, hogy "nagyon fázik, és vele nem törődik senki,  valami bunkó csak úgy szélnek eresztette egy szál szar cérnakesztyűben az Északi-sarkra, és ha tudná ki volt az hát úgy pofán vágná"... Ekkor a hátam is bekapcsolódott, hogy "neki melege van, folyik róla a víz, de majd ha ő egyszer megfázik akkor valaki megüti a bokáját"...A lábam sértőnek találta, hogy éppen az ő bokáját akarják megütni, aki a legtöbbet dolgozik.....Hát szóval  érett a lázadás, itt volt az ideje véget vetni neki. Miután helyére tettem mindenkit az jutott eszembe, talán kicsit elszámoltam magam mint a cigány akit akasztani visznek, és boldogan ballag az akasztófához, mert azt gondolja mekkora szerencse, hogy nem végzik ki, megúszta egy kis akasztással. Szó mi szó sokkal könnyebbre terveztem, de már nem lehetett visszafordulni, és valahogy a karosszékből sokkal könnyebbnek, lazábbnak tűnt a dolog, már már kezdtem magamévá tenni a gondolatot, hogy végül is jól megszívattam magam, aztán ezért még fizettem is. Vannak olyan emberek akik akkor élveznek ha ütik őket, de hát én nem tartozom közéjük. Mindössze az tartotta bennem a lelket, hogy az élet semmit nem ad ingyen, hiszen ami ingyen van azt nem vagyunk képesek megbecsülni, és eddig még soha nem csalatkoztam, ha vele kötöttem üzletet.