......nem váltotta be a hozzá fűzött üzleti reményeket, ezért még mindig zöld Wartburggal jártam, és a Rolls-Royce vásárlási tervemet későbbre halasztottam. Azzal nyugtattam magam, hogy a Wartburgnak is megvolt az az előnye, ha megjelentem vele Leinburgban, rögtön tudta mindenki, hogy Georg közeledik, és mivel sok barátom volt mindenki vadul integetett. Ha például Mercedesem lett volna, arra alig ismertek volna rá, mert annyi volt a környéken, hogy Dunát lehetett volna velük rekeszteni, és még Rolls-Royceból is lehetett vagy tíz-tizenöt.  A zöld Wartburg "népsűrűsége" azonban olyan ritka volt, hogy körülbelül 100 négyzetkilométerenként lehetett egyet találni. Tehát a terv nem vált be, azonban ha már a lovak ott voltak muszáj volt mozgatni őket. Ezt a feladatot általában Petya látta el, de néha én is hajtottam őket, tudniillik azt hittem, hogy ha már be tudok fogni akkor hajtani is tudok. Korábban is hajtottam már olyan lovakat akik egész nap húzták az igát, s estére olyanok voltak mint a zombik. Miután azokkal soha nem volt probléma, meg voltam győződve róla, hogy azt hívják fogathajtásnak. Nos Bobi és Lenke hamarosan bebizonyították ennek az ellenkezőjét. Tudni kell még, hogy nem minden nap voltak hajtva, leginkább csak karámba jártak, s ha befogásra került sor annak bizony igencsak örültek. Sajnos az örömük kifejezése nem minden alkalommal okozott osztatlan boldogságot a kocsin ülők számára. Így alakult ez azon a gyönyörű vasárnapi napon is amikor sétakocsikázásra invitáltam a gyanútlan ismerőseimet. Nem tudhattuk, hogy a gyönyörű jelzőbe majd nemsokára bele fogok egy kicsit rondítani. A gumis kerekű vadászkocsiba fogtam be, ami az ügy szerencsés kimenetele szempontjából döntő jelentőségűnek bizonyult. Werner mellettem ült a bakon, a Lilla, Anya meg egy másik kislány hátul foglaltak helyet. Pár kilométerre már eltávolodtunk az istállótól, a lovak nagyon frissek voltak, mentek volna mint egy gőzgép. Ezt én pókerarccal kezeltem, ezért a többiek mind ellazulva élvezték a kivételes alkalmat. A Bobival még ki tudtam volna egyezni, de a Lenke az istennek sem akart lépni. Szilasi szakzsargonnal ezt úgy mondták volna, hogy "cepedlizik". Ha te még nem találkoztál  ezzel a kifejezéssel megnyugodhatsz, ezt a tételt nem fogod húzni a nyelvtan vizsgán, csupán annyit jelent, hogy nem ismered a szilasi nyelvjárást, amiben több szinonima és hangutánzó szó szerepel mint  az afrikai bozótlakó  bushmanokéban. A szilasi nyelvtant nem az iskolában tanítják, leginkább a reggeli "falatkázás" alkalmával lehet elsajátítani.  Szóval amint így "békésen" elemezgettem magamban a magyar vidék sokszínű grammatikáját, egyszer csak megjelenik az az "ismerős" kis csákó a jobb vállamon, aki mindig "ijeszteget" (ez is szilasi) és  beleordít a fülembe, hogy       

  " - Te hülye gyerek, fordulj már vissza mielőtt valami nagy bajt csinálsz az állandó okoskodásoddal....!!!"  

Na, ijedtemben majd leugrottam a bakról, a többiek meg kérdőn rám néztek mert nem értették mit ugrálok ok nélkül. A helyzet magyarázatra szorult ezért megfordítottam a lovakat  és ráordítottam a Lenkére, mintha ő lett volna minden bajnak az okozója. Ettől aztán a Lenke ijedten beleugrott a kezembe, a "kis csákó" meg újra beszól, hogy: " - Ekkora barmot...!"
Hát ezt az arcátlanságot már nem tűrhettem, odafordultam s visszakiabáltam, hogy "anyád a barom"..! Miután  a Werner is azon az oldalamon ült ezért értetlenül bámult rám hiszen nem érdemelte ki a szidást, de nem volt idő vitatkozásra mert ekkor a Bobi is feladta addigi nyugalmát, és a Lenke pártjára állt. A "lázadás" elkezdődött, de olyan erővel, hogy éreztem nem tudom megfogni őket. A lavina még csak az elején tartott, s alig lehetett észlelni valamit a közelgő bajból. Én azonban már pontosan tudtam, hogy nem én vagyok a helyzet ura, ezért hátraszóltam a tökéletes idillt maximálisan kihasználni akaró Anyának hogy : "- Ugorjatok le...!"
Természetesen nem értették, miért kellene nekik az élvezet kellős közepén leugrálni a kocsiról, így hát maradtak, az értetlenséggel együtt, azonban innentől kezdve felgyorsultak az események, s nem maradt több idő magyarázkodásra. A két ló elkezdett vágtázni először csak röviden majd egyre gyorsabban. Az út olyan keskeny volt, hogy csupán egy kocsi fért el rajta, két oldalt vízelvezető árok húzódott majd szántás, és hogy még nagyobb legyen az élvezet ide oda kanyargott, a lovak pedig egyre jobban belelendültek. Ezzel fordított arányosságban egyre kevésbé voltak fordíthatóak, és annyira felgyorsultak, hogy a hátul ülők rögtön megvilágosodtak. Ekkor értették meg ugyanis, miért kellett volna leugraniuk. A lovak patái szikrákat hánytak a betonon, ennek szaga pedig elősegítette a "pokol feelinget", amire annyira azért normális ember nem vágyakozik. Az első néhány enyhébb kanyart még az árok partján egyensúlyozva bevettük, de erőteljesen közeledett egy éles jobb kanyar ahol már esélyünk sem lett volna. Nyomtam a féket, a kerekek csúsztak, a szárat meg olyan erővel fogtam, hogy csak azért nem szakadtak ki a karjaim, mert időközben két métert nyúltak ahogyan a rajzfilmekben szokás. A lovak szuszogása, a patkók csattogása és a csúszó kerekek súrlódása által keltett hangzavar rendkívül jó hatással volt az emésztő rendszerünkre, bár előtte sem említette senki, hogy szorulása lett volna. Werner arcára rátelepedett a rémület, és majdhogynem víz fakadt a vasból, úgy kapaszkodott az ülésbe. Eszébe nem jutott volna hogy segítsen. Amint így vágtatunk vadul, mint Sándor Móricz gróf a Bécs - Budapest rekord alkalmával, észrevettem még a kanyar előtt egy szakaszon megszűnik az árok, majd húsz harminc méter múlva ismét folytatódik. "Na - gondoltam - ha itt nem fordulunk be  akkor   akkor úgy járunk mint a lelkipásztor aki árvíz idején a templom tetején ragadt"...! Az erőm rohamosan fogyott, de összeszedtem az utolsó tartalékaimat, és megpróbáltam elfordítani a lovakat, ám mintha egy vonatba kapaszkodva próbálnám a száguldó mozdonyt eltéríteni, annyi hatása volt a próbálkozásomnak. Rettenetesen gyorsan mentünk, az idő pörgött, az út és az esélyünk egyre fogyott, ráordítottam hát Wernerre, hogy ha nem akarunk az árokból tömegsírt csinálni akkor akár segíthetne is elfordítani a lovakat, bár nem kell elkapkodnia a döntést, nyugodtan gondolja át, hiszen van még néhány másodpercünk a borulásig. Aztán Werner önmagát legyőzve az életben maradás mellett döntött, s egyik kezével elengedte az ülés korlátját belekapaszkodott a bal szárba, aztán téptük eszementen ahogy csak bírtuk. Hát ami ennek hatására történt azt fordulásnak nem lehetett nevezni, de arra éppen elegendő volt, hogy az utolsó pillanatban besuhantunk a szántásba, ami aztán pillanatok alatt lefékezte a forradalmárokat. Úgy kullogtunk haza mint Napóleon serege az oroszoktól. Normális ember ezzel le is zárta volna élete fogathajtó korszakát, de hát bennem nagyon erős volt a "soha nem adom fel" érzés, így hát "tovább is van mondjam még".......hihihihi...?!