Még a Moritzbergen dolgoztam amikor a főnök kitalálta, hogy az istállónak a saját lábára kell állnia. Új koncepciót kellett kitalálni, és ebben a bizonyos koncepcióban benne foglaltatott a sétakocsikázás is. Így történt, hogy kocsiló vásárlási misszióra kellett vállalkoznom, amire egy hétvége állott volna rendelkezésemre. Az ismerőseim közül az András Gabi foglalkozott efféle bizniszekkel, és hogy jól ment neki az üzlet mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy a Gabi éppen illegalitásban volt, mivel kétes üzletfelei elől gyakran kellett menekülnie. Különböző biztonsági előírásokat betartva tudtam csak kapcsolatot létesíteni vele, ügynökök és összekötőtisztek során keresztül. Mindig rövid lényegre törő beszélgetések zajlottak, ami azt jelentette, hogy ha ma feltettem egy kérdést arra csak holnap válaszolt. Később ezt azzal indokolta, hogy így nem tudják  bemérni az őt likvidálni akaró KGB-s cigányok.  Bár nekem nem volt félni valóm, de ez a kém műfaj rám is átragadt, s valahányszor kapcsolatba akartam lépni a tartótiszttel, mindig körülnéztem nem követ-e valaki. Így is előfordult, hogy elfelejtettem az aznapi jelszót, ezért csak nagyon nehezen haladtak előre az üzleti tárgyalások. Amikorra minden a vásárlásra vonatkozó titkos adatot kijuttattam a Gabinak, beletellett egy egész hónapba, majd újabb hónap múlva egy titokzatos telefonáló közölte velem az akció kezdetének időpontját, valamint ha majd Magyarországra érkezem hol és mikor léphetek kapcsolatba az aktuális tartótiszttel, akitől megtudhatom az érvényes jelszót valamint egy újabb telefonszámot ahol majd a főnököt magát el tudom érni. Nos ilyen kalandos körülmények között szereztem be Bobit és Lenkét, a két sodrott kocsilovat, hintóval szerszámmal s minden egyébbel együtt. Mivel csupán néhány óra előnyöm volt az ellenséges ügynökök előtt, azonnal indulnom kellett  amint nyélbe ütöttük az üzletet. Kamionnal szállítottam őket a határra vasárnap este, ahol miután kivártam az egy kilométeres sort, a vámnál a tisztviselőket nem hatotta meg a kémtörténet, így vissza kellett mennem a vámudvarba, s megvárni a reggel nyolc órát, hogy levámolják a lovakat, miegyebet. Akár jót is aludhattam volna, ha a lovak nem értettek volna az irodalomhoz, azonban a két ló közötti "antagonisztikus" ellentét, egy egész éjszaka tartó drámát szült, ahol én játszottam a bolond szerepét, és félóránként alsógatyában ugráltam ki a lovakhoz rendet csinálni, mert úgy rúgták egymást mintha kickbox meccs lett volna a kamion hátuljában. Reggel a mellettünk álló román kamionos egy fehér alsóneműben kísértő perverz kísértetre hívta fel a vámosok figyelmét, amit nekem nem állt módomban megerősíteni, pedig egész éjszaka talpon voltam. Miután végeztem a vámolással elindultam a határra, azaz hogy elindultam volna ha nem állt volna akkorra már öt kilométeres sor a határon. Mivel volt már úgynevezett "laufzettelem" amit előző este a határon szereztem be, ezért elindultam a sor mellett, az elégedetlenkedő kamionosok sorfala között. Egyszer csak elém állt egy ürge, s közölte velem, hogy forduljak vissza a sor végére, mert mindenkinek ki kell állnia a sort, én sem vagyok kivétel. Mondom neki, hogy én már egyszer kiálltam a sort tegnap este, s ezt bizonyítandó megmutattam neki a papírt, amit csak belépéskor kaphat az ember. Azt válaszolta, hogy őt nem érdekli, mindenki ezt mondja, viszont én itt és most, csak és kizárólag az ő testén keresztül tudnék tovább menni. Szegény ember nem tudhatta, hogy egy dráma kellős közepébe csöppent bele , ami éppen most érkezett el a katarzishoz, és csak rajtam múlik, hogy ez tragédiává avanzsál vagy éppen komédia válik belőle. Mindenesetre az epilógus eme szakaszában döntöttem úgy, ha a tisztelt úr a tovább haladásom mikéntjét csupán a testén keresztül tudja elképzelni ám legyen, én nem vagyok semmi jónak elrontója. Személy szerint nem vagyok híve a tragédiának, ezért kiszálltam a kamionból, hogy egy röpke irodalom óra keretében elmagyarázzam neki a drámáról alkotott véleményemet, és annak lehetőségét, hogy a befejezés mégis csak happyenddel végződjék. Sajnos van egy rossz szokásom, és pedig ha okítok, ezzel együtt erősen gesztikulálok valamint rettenetesen beleélem magam a szerepembe. Csórikám meg teljesen félreértette az irodalom iránti rajongásomat, s úgy vélte bántalmazni akarom. Előbb elkezdett tolatni, majd mikor odaértünk az autójához és nem volt már hová mennie, védekezésképpen maga elé kapta a kezét. Ekkor értettem meg, hogy egy félreértett művész vagyok, de mindenesetre a dráma pozitívan zárult, s röviddel utána sikeresen átléptem a magyar-osztrák határt.