A következő történet ismét Németország, Scherau ménes. Három évig törődtem ezzel a ménessel, mintha a sajátom lett volna. Én etettem a karámban is, amelyik pofátlanul közeledett, megfenyítettem, bár mindig csak az újakkal volt először problémám. A 2-3 éves kancacsikók ugyanabban a karámban voltak együtt. Sokszor lejárt velem egy jó ismerősöm Arcsi, aki üzletember volt és szívesen jött ki velem etetni. Ilyenkor hozott répát, és azt is odaadogattuk a csikóknak. Egyik alkalommal korábban ért oda mint én, és úgy döntött, addig elosztja a csikóknak a répát, egy egész vödörrel.
Be is ment a karámba a csikók közé, pont úgy, mint velem szokta, és elkezdte elosztani a finom csemegét. Egy darabig működött a dolog, de az erősebbek mindig több részt követelnek maguknak, ezért elkezdődött egy kis "ártatlan" lökdösődés.

Aki ismeri a lovakat ilyenkor szokott közbelépni, és az ügy el van felejtve. Nem így Arcsi, ő észre sem vette, hogy halálos veszélynek van kitéve, és próbálta folytatni szelíd tevékenységet, ám a lovak a következő pillanatban elkezdték harapni, rúgni egymást, ki hol érte a másikat. Arcsi bent volt a "méhkas" kellős közepében. Ebben a másodpercben értem én oda, rögtön láttam, mi a helyzet, kiugrottam az autóból és elüvöltöttem magam, mint egy oroszlán, aztán még egyszer és még egyszer.

A csikók már az első kiabálásomra reagáltak, rögtön abbahagyták a verekedést, és szétrebbentek, hiszen pontosan tudták ez mit jelent. Arcsi falfehéren sántikálva, a félelemtől remegő lábakkal jött felém, és azt mondta. - Georg, ha csak egy kicsit is később érkeztél volna, én már valószínűleg nem élnék. Sok mindent megéltem már, de most olyan halálfélelmem volt , hogy nincsen hozzá fogható, amivel ezt ki tudnám fejezni, és elsírta magát. Ennyi a történet, a konzekvenciát mindenki vonja le maga.