1975 nyarán kezdtem lovagolni Mezőkeresztesen, Lovász Józsi ültetett lóra először. Jó ideig ő volt a példaképem, nagyon keményen dolgozott, aminek meg is lett az eredménye, hiszen ő volt Csaba bácsi legeredményesebb tanítványa. 1979-’85-ig Kalocsán lovagoltam András Laci bácsinál, majd ’85-től elszegődtem Bálint Lacihoz Mezőszilasra lovasnak, és egyben én lettem a szilasi csődörös is. Itt ért az első trauma, lóbetörésnél leestem a lóról és esés közben mellbe rúgott a ló. Évekkel később derült ki, hogy ennek hatására a négy szívidegből egy felmondta a szolgálatot. Abban a pillanatban azt hittük (a dokival), hogy csak a bordám tört el. Későbbi életem során háromszor voltam kórházban, mindannyiszor az aneszteziológusok rémálmaként tartottak számon, s mindez csak egy szívideg miatt. Egyszer egy orvos azt mondta, hogy az EKG-m legalább olyan izgalmas, mint egy Agatha Christie regény. Tulajdonképpen Mezőszilason töltöttem a tanulóéveimet. Öt lovat kaptam kezdésnek, ebből az egyik volt az, aki mellbe rúgott. Egy másik, a Fruska nevű kanca, aki nem ugrotta a vizet, és arról volt híres, ha meglátta az ugrást, akkorákat szökellt, hogy a lovasnak GPS-re volt szüksége ahhoz, hogy a nyeregbe visszataláljon. Megjegyzem, ez nem mindig sikerült, így aztán olyan versenyen, ahol én is ott voltam, nem volt szükség puszta-ötösre, mert a show-t én szolgáltattam. Magyarán én voltam a falu bohóca. Rendkívül impozáns látvány volt, amikor meglátván az ugrást, mint a huszárok elszánt tekintettel vadul nekivágtattam, egy életem egy halálom. Ezt még fokozta, hogy a távolság dolgába Fruska nem hagyott beleszólni, bár amúgy sem erőlködtem, mert ő volt a tapasztaltabb. Egyébként első alkalommal, amikor felültem rá, rögtön hanyatt vágta magát. Versenyen gyakran előfordult, hogy a versenyzőtársak együttérzőn veregették a vállam, vagy éppen leporolták a hátam, és nyugtatgattak, hogy ismernek embereket, akik ugyan nem voltak jó díjugratók, de később remek kaszkadőr vált belőlük. Népszerűségem okát csak később értettem meg Athénban, ahol volt egy kazah versenyző, orosz egyenruhában, hatalmas tányérsapkában, ami a startnál még a fején volt, de az első ugrás fölött már a hátán. Úgy szökellt a lova, mintha korábbi önmagamat láttam volna. Annyi különbséggel, hogy ez nem 1 méter volt, hanem 1,50, és ez a ló nem állt meg. Még a végén sem, úgyhogy akaratlanul is muszáj volt neki három-négy tiszteletkört tennie minden pályán, miközben kétségbeesetten tépte a ló fejét. A közönség állva tapsolt, amikor távozott. Az erkölcsi győzelem már az első nap az övé volt. Én meg annak idején nem tudtam értékelni ilyen nagyszerű dolgokat, és már azon gondolkodtam, hogy abbahagyom a lovaglást, mert nálam töketlenebb lovast addig még hírből sem ismertem. A csúcsom ötven és meg valamennyi hibapont volt, 1985-ben csak a vizesárkot nem vertem le (ott csak megállt és egyszer leestem). Egy dolgot azonban mégis a Fruskának köszönhetek, hiszen őáltala alakult ki a kezem, mivel a szökellést csak úgy tudod megakadályozni, ha abban a pillanatban, amikor ráfogna a kezedre, elengeded a fejét, viszont a következő pillanatban már megint meg kell tartanod, és ez így megy a végtelenségig. Később egy harmincat is lovagoltam vele, és egy ilyen alkalommal egy nagy oxer fölött beleakadt a lába a martingálba. A földet érés már nem csapatmunka volt, s bár mindenki landolt, az egyikünk erre gurult, a másikunk pedig arra. Ő megsérült a szügyén, én sértetlenül álltam föl. Később, amikor már Sáriban (Sáripusztán) dolgoztam, egyszer Mezőhegyesről jöttünk haza az Ibi Ferivel Szilason keresztül. Mondtam neki, jöjjön, megmutatom neki a Fruskát a karámban. Egykori hátasom, amikor meglátott, elindult felénk. „Látod Ferkó, megismeri egykori harcostársát” mondtam büszkén, és szeretettel megveregettem a nyakát. Erre ő megpördült, és villámgyors mozdulattal combon rúgott. Ferkó a földön fetrengve röhögött, miközben azt hajtogatta: „Igazad volt. Tényleg megismert!”. Felmerülhet a kérdés, hogyan lehetséges, hogy ilyen lovas tudással mégis lehetőséget kaptam Szilason. Nos, ezt a Bálint Laci jóindulatának köszönhetem, s így utólag szeretném neki megköszönni, hogy lehetővé tette profi pályafutásom indulását, ami a kollégáim türelmét is próbára tette.