1997-ben Bodmérra jártam lovagolni a Joop C-t, és más csikókat. Ott tartózkodásom idején, egy helyi panzióban laktam. Az egyik éjjel kettő óra körül türelmetlen zörgetésre ébredtem, Karcsi jött értem, hogy -... "gyüjjek mán azonnal, mer ellik "a" kanca, a csikó meg valamijé beragadt, oszt a doktort meg sehun se lehet megtanáni. Valahugyan ki kőne húznyi az annyábú, mer ott döglik meg mindkettü...!" A kanca fáradtan állt, időnként hatalmas erővel nyomott egyet a csikón, akinek a feje már aléltan lógott, meg voltam győződve róla, hogy már nem él. Az egyik lába kint volt az orra mellett, nyelve kéken lógott ki a szájából, azonban a másik mellső láb sehol. Nem kellett hozzá sok ész, hogy megállapítsam, ennek bizony valahol bent elakadt a lába, ami ellehetetlenítette a világra jöttét. Mivel az égvilágon senki nem volt a környéken úgy tűnt, nekem kell megpróbálnom kihúzni a csikót, különben elpusztulhat a kanca is. Volt már némi tapasztalatom, mivel Scherauban én ellettem a kancákat, - három év alatt mintegy 40 alkalommal - azonban az mind komplikáció mentes eset volt, itt pedig már a kanca is úgy el volt gyengülve, hogy egyre több időt vett igénybe, mire egy-egy újabb próbálkozásra szánta el magát. Nem volt mese, csupán egyetlen lehetőség kínálkozott, mégpedig, hogy én magam belenyúlok és megpróbálom  kihúzni a csikó lábát, miáltal majd együttes erővel kihúzhatjuk legalább a csikó tetemét. Elég egyszerűen hangzik, nem ? Addig soha nem kellett ellés közben belenyúlnom egy kancába, fogalmam sem volt mi vár rám, azonban nem volt mit késlekedni, hiszen a kanca élete múlott rajta. Elkezdtem  a bal tenyeremet betolni  a szülőcsatornába, amit a csikó feje és bal első lába teljesen kitöltött. Igen szűk volt a hely, de azért lassan haladtam befelé. Már félkönyékig benne voltam amikor a kanca úgy vélte, ismét rajta a sor, és hatalmas erővel újabb kísérletet tett a csikó világrahozatalára. Hát ha addig csak elbeszélésekből ismertem is a szülés fájdalmait, most módomban állt megtapasztalni élő adásban is, ugyanis olyan nyomást éreztem a karomon, hogy azt hittem menten eltörik a csuklóm . A kanca kitartotta az erőkifejtést úgy tíz másodpercig, amely időtartam ugyan nem egy órának tűnt, csupán ötvenkilenc percnek, és ha fogadnom kellett volna e pillanatban, hogy vissza tudom-e tartani a nagydolgomat, egy fabatkát sem tettem volna erre az eshetőségre. Amint enyhült a nyomás tovább erőltettem a kezemet, s már az ujjaim végével éreztem a csikó lábtövét, amikor újabb nyomás következett, s újabb meggyőződés, hogy már nem száraz a gatyám. A könnyeim kicsordultak annyira fájt, azonban mihelyst abbahagyta a kanca a nyomást tovább toltam a kezem, ami egyre nehezebb lett, lévén már a könyököm is benne volt a szülőcsatornában, és a középső ujjamat be tudtam erőltetni a csikó behajlított lábtöve alá. Nem kell aggódni, nem tartott sokáig, mert a kanca újra nyomott, s ha valakinek volt már olyan élménye, hogy a kiegyenesített karjánál fogva megfeszítik a könyökét, - judoban karfeszítésnek nevezik - akkor az már majdnem tudja, hogy mit éreztem, csakhogy itt hiába vertem volna a tatamit, jelezvén a feladásomat. Két nyomás között sikerült az egész tenyeremet becsúsztatnom, és a lábtövét megragadva érzéketlen kézzel próbáltam kihúzni az öklömet, amiben vélhetően benne kellett volna lennie a csikó lábának, ám ekkor már alig éreztem a kezemet, nem voltam benne biztos, hogy a csikó lábát is húzom a markomban, s minden tekintetben  nagy volt a megkönnyebbülésem amint a kis pata előbukkant. Innentől kezdve, már viszonylag könnyen, kötéllel húztuk ki az anyjából, s ahogy földet ért felhördült a csikó. Azt hittük, hogy csak a beszorult levegő távozott, de ezzel együtt megmozdult a lába is. Nosza gyorsan elkezdtük erőteljesen átdörzsölni, masszírozni, mígnem egyszer csak méltatlankodva felnyerített, mintegy felebezvén durvaságunk miatt, torkomat elszorította a felgyülemlett feszültség, s bármennyire is igyekeztem Karcsi elől eltitkolni ismét kicsordult a könnyem, de ezúttal nem a fájdalom miatt.
....A csikó élt.... ! Később a sok törődés eredményeképpen ( ami nem az én érdemem volt ), szopni is tudott, azonban felállni önállóan képtelen volt. Menni csak úgy tudott a lábtövén mintha kúszna, ennek okán a Pepéék el is nevezték "Partizánnak", mert ló létére éppen úgy közlekedett mint egy partizán, aki géppisztollyal a kezében éppen kúszva közelíti meg, s deríti fel az ellenséget. Pár hónap elteltével lábra állt a csikó, s amennyire tudom egészséges ló lett belőle.....Érdekes dolog,  amikor az ember azt gondolja magáról, hogy tud valamit, -  évekkel azelőtt sikeresen, sorozatban vezettem le elléseket - az élet szinte mindig számon kéri azt, amit nem tanítanak tanfolyamon, vagy iskolában, hiszen nem csak a lovaglásról szól ez a szakma, hanem a lóról magáról. Az ember maga dönt, hogy megvonja a vállát, és azt mondja "nem tanultam", vagy pedig egyszerűen megpróbálja, hiszen a "próbát mindenkinek ki kell állni, de sohasem úgy és ott, ahogy azt az ember eltervezi"....!