Minthogy én lettem a csődörös, eleget kellett tennem kötelességeimnek, amikor is februárban beindult a fedeztetési szezon. (A titulusom így hangzott: fedeztetési állomásvezető, de a környezetem nem látta meg bennem a tekintélyt parancsoló lovas szakembert, ezért csak igazgató úrnak szólítottak, röviden, előtag nélkül. Szilason a természeti népek szigorúan ragaszkodtak a nyelvtani szabályokhoz, ezért rangom bővített változatát csak abban az esetben alkalmazták, ha azt a mondat szerkezete lehetővé tette. Miután elég jók voltak nyelvtanból, gyakran kezdődtek így a mondatok, ha rólam volt szó: Ló**sz Igazgató Úr). Mondhatnám úgy is, hivatásos örömapa voltam, mert mindig nekem kellett oltár elé vezetnem az ifjú pár „hím-tagját”. A fedeztetésről már voltak ismereteim, mivel Kalocsán csak méneket lovagoltunk, s gyakran módomban állt megfigyelni, amint Gránát a helyszínre siet, s a Gagyec (az egyik csődörös) úgy lobogott a futószár végén, mint kék szalag Queen Elizabeth kéményén. Az első tenyésztésre irányuló feladatom az lett volna, hogy az általam kivezetett  "Számum" (Mezőszilas 165) nevű mén gyakorlott mozdulatokkal felmérje, hogy az ifjú ara alkalmas-e a nászra, avagy sem. Ezt vidéken nemes egyszerűséggel csak próbáltatásnak hívják, de első alkalommal nem lett számomra világos, tulajdonképpen kit is tesznek itt próbára. Az első kuncsaft egy már több nászt megélt, nagy pej kanca volt, akinek a tulajdonosát utasítottam, vezesse a lovát a palánkhoz. Én pedig felszereltem a csődört (feltettem rá a kantárt, amit csak fedeztetéskor használtunk, de biztosan érezték rajta a ... szagot, mert mihelyt meglátták, már üvöltöttek, mint Zrínyi, amikor kirohant a törökre). Nem láthattam, hogy az öreg meddig jutott a feladat ráháruló részével - nos, addig jutott, hogy a lovaskocsitól még el tudta vonszolni néhány méterre, de onnan a kanca már egy tapodtat sem volt hajlandó tovább menni. Megállt, mint a fűrészbak, szétvetett lábakkal hugyozott, mint a Niagara. Én ezt nem látván, igazgatói méltósággal kivonultam a jobbomon üvöltő ménnel az istállóból. Ő tapasztalt tenyészállat lévén már a boxban felmérte, hogy kezdő "igazgatóval" van dolga, ezért apai jósággal átvette a kezdeményezést. Valami olyan történt, mint amikor a táncparketten kiderül, hogy nem is tudsz táncolni, de a hölgy ráérez és átveszi a kezdeményezést. Az egész kettejük titka marad, a nézők pedig mit sem észlelnek az egészből. Ez volt első profi munkám, s büszke voltam rá, lám erre is képes vagyok. Egy biztos, mi ketten egyet akartunk, s ő nem is teketóriázott, hanem határozott, öles lépésekkel elindult, hogy megvalósítsa közös célunkat. Más lehetőség nem lévén, én is határozott lépéseket tettem az ügy érdekében, amihez némi segítséget nyújtott a kezemben lévő vezetőszár. Az első pár lépés után olyan érzés uralkodott el rajtam, mintha gyorsulna az idő és szűkülne a tér. Lám, Einstein még a fedeztetéshez is értett, gondolhattam volna, de a következő pillanatban rájöttem, hogy csak a jobbomon serényen lépkedő mén váltott lépésből könnyű ügetésbe. Ezt onnan tudtam, hogy minden normális lépésem után következett egy másfél méteres, s felsőtestem ennek megfelelően követte mozdulataimat, még akkor is, amikor a ló mozgási evolúciójának következő fokára hágtunk, s elkezdtük a sebes ügetést. Most már olyan koreográfiát kezdtem követni, mint mikor a balett táncos igyekszik kecses lépésekkel szerelméhez, aki éppen a hosszú színpad legtávolabbi végében epekedik a szerelem után. Szám sarkában ott bujkált Antonio Banderas mosolya, amivel azt sugalltam a számos nézőseregnek, hogy nyugi, ez azért van így, mert én így akarom, és én akartam egyre hosszabbakat lépni. Ami a lépéshosszt illeti, szakértő becslések szerint már két-két és fél méterre emelkedett, s még nem érkeztünk el teljesítőképességem felső határához, amikor elkezdtük a középvágtát. Szinte szálltam a levegőben a ló mellett, az öles lépés fogalmát már túlhaladva, hiszen jól tudjuk, hogy az átlagos vágtahossz 3 és fél méter. Remek fizikai állapotom lehetővé tette a lovas szakma, és a hazánkban addig mostohaként kezelt táncművészet ötvözetét. Mint kiderült, az avatatlan szilasi emberektől sem állt távol a művészet, mert lelkesítő bekiabálásokkal kezdtek el biztatni. Már csak néhány vágtaugrásnyira voltunk a katarzistól. A csődör kitágult orrlyukakkal, vérben forgó szemekkel, féltékeny üvöltözéssel adta tudtára a világnak, hogy itt ma senki más nem fog utódot nemzeni, csak és kizárólag ő egyedül. Gondolom nem tőlem félthette a kancát, mert én már úsztam mellette a levegőben mint Superman, büszkeségem utolsó maradékát néhány vágtaugrással hátrahagyva. A kancát tartó öregnek lehetett némi érzéke a drámaíráshoz, mert felsejlett neki, hogy kissé eltértünk az eredeti forgatókönyvtől, s egy süllyedő hajó kapitányához hasonlóan dönteni volt kénytelen. Vagy utolsóként tisztelegve odavész, vagy sietve elhagyja posztját, sorsára bízván szeretett hajóját. Az utóbbi mellett döntött, de későn indult, mert mi kábé olyan tempóban érkeztünk, mint Imperiál a magyar derbi befutójában. A ló „szerszáma” a harckészültség legmagasabb fokozatának megfelelően már a felderítés kezdeti szakaszán bevetésre készen állt, s ütemesen jobbra-balra mozgott, akár a célkereső radar-ernyő. Ebből a tempóból ugrott a kancára, s rögtön sikerült is megtorpedóznia, amit a kanca mozdulatlanul tűrt. Én pedig a centrifugális erő hatására Antonio Banderas arcomra fagyott mosolyával szabályos félkört leírva érkeztem, olyan benyomást keltve, mintha a Kobra 11 akciócsoportja érkezett volna a helyszínre, és rávetettem magam az éppen távozni készülő öregre, akit sikerült is földre tepernem, nem hagyván időt alibije igazolására. Mire feltápászkodtunk, a csődör már végzett, de senki nem vetette szemére a korai magömlést. Cégényi Laci sugárzó arccal jött, s felajánlotta, ha kell, mindennap segít, mert látja, hogy újszerűen közelítem meg a dolgokat, s velem szinte szórakozásnak tűnik a munka. A műértő nézők pedig még hosszú hetekig kijártak, abban reménykedve, hogy legalább még egyszer megismétlem a mutatványt. Sajnálom, hogy csalódást kellett okoznom nekik....hihihi.....!