Hárman ültünk az autóban, félúton Németország felé, éjjel két óra körül. A Tóth Bazsi vezetett, Tibor aludt a hátsó ülésen, én pedig az ügyeletes voltam, próbáltam beszélgetni Bazsival, hogy ébren tartsam. Egy szuperbiztos technikát alkalmaztam az elalvás megakadályozására, ami nagyon egyszerű - mint a szuper dolgok általában -, s mindeddig tökéletesen működött. Ennek a módszernek abban állott a zsenialitása, hogy nem csak egyszerűen beszéltem a Bazsihoz, hanem mindig kérdeztem, ezzel mintegy gondolkodásra sarkallva egyre lustuló agyát. Ö pedig minden alkalommal nagyon illedelmesen, tisztelettudóan válaszolt, megnyugtatva ezzel aggódó személyemet. Ekkor még nem sejtettem, hogy Bazsi álmában is tud beszélni, de fogalma sincs róla, hogy egyáltalán társalog valakivel. Gyanakvásom akkor kezdett éledezni, amikor előztünk, ugyanis mindig túl hamar kezdtünk visszatérni a saját sávunkba. Egyre csak kérdezgettem a Bazsit, hogy átvegyem -e, de ö mindig határozott nemmel válaszolt. Soha nem szoktam beleszólni senkinek a vezetési stílusába, de már nagyon fontolgattam magamban, mert a kamionok első kereke, minden előzés alkalmával egyre közelebb került az anyósüléshez, amin ugyebár én foglaltam helyet. Addig-addig őrlődtem magamban, hogy a következő előzésnél még meg sem előztük a kamiont, de Bazsi már megkezdte a visszahúzódást a külső sávba. Egyre csak közeledett a kamion, mígnem az első kereke már ott forgott mellettem, mintha éppen kerékcserét akarnék rajta csinálni menet közben. Aztán még közelebb húzódtunk, a kamionos megpróbált távolodni, de Bazsi nem hagyta magát, ment tovább jobbra öntudatlanul. Amikor már csupán úgy húsz centire lehettünk, rájöttem, hogy az már nem lesz elég ha szólok, cselekednem kell. Megragadtam hát a kormányt, és visszavezettem a belső sávba az autót, de továbbra is vasmarokkal tartottam, mert számítottam rá, hogy az álmából hirtelen felijesztett Bazsi majd megpróbálja korrigálni a hibát. Pontosan így történt, Bazsi felébredt, s bár fogalma sem volt, hol van, minden erejével igyekezett az autót visszairányítani az általa legbiztonságosabbnak vélt helyre, nevezetesen a kamion alá. Olyan erővel tartottam ellent, hogy azt hittem eltörik a kormány, mivel mindketten az életünkért küzdöttünk. Csak annyi volt kettőnk között a különbség, hogy én tudtam mit csinálok, a Bazsi meg nem. A Suzuki ide - oda himbálódzott, a kamion szintén. Végül Bazsi felébredt, és megrettent saját magától, abbahagyta a küzdelmet s ezzel megmenekültünk. Nem hinném, hogy sok maradt volna belőlünk ha ő nyeri meg a meccset, de azt gondolom, ezúttal örömöt és megkönnyebbülést hozott neki, hogy a SORS kegyesen őt hirdette ki vesztesnek.....És ezzel még nem volt vége....!